Szállások

Teheráni szállásunk: Saeed Hotel 7-th East Block +9821 36056216, 36056212 fax: +9821 33929690

Ez a yazdi frankó szállásunk: http://www.silkroadhotel.ir/index.php/rooms

Az egyik alkalmi utitársunk szerint ez egy jó szállás Isfahanban, ahol van dormitory is, és központi helyen van: Amir Kabir Hostel in Isfahan http://amirkabirhostel.com/

De ez volt a mienk (a Jameeh mosque környékén, az óvárosban): Ebnesina Traditional Hotel

37th Alley, Ebnesina str. 0913 4082557 hoseinomidzad@gmail.com

Ez volt a shirazi szállásunk (szintén van dormitory): http://sevenhostels.com/shiraz/golshan-hostel-in-shiraz

Ez a kashani szuper szállásunk (itt is van dormitory): http://www.sanahouse.com/

Ez pedig egy jó hely Kashanban: Abbasi Traditional Restaurant & Tea House www.abbasi-dh.ir  abbasi.d.h.ma@gmail.com Kashan Alavi St.Abbasian’s Historical House

A tabrizi szállás: Darya Guesthouse http://www.darya-guesthouse.com

041-3554 0008 Mohaqqeqi St Tabriz, Iran

Londoni végjáték

Barmi jó volt a repülés, nemcsak azért, mert elmaradt a régebben tapasztalt füldugulás, hanem azért is, mert odafelé láttam felülről Budapest éjszakai fényeit, a hidakat, a körutakat, aztán meg visszafelé az Urumia tavat, az Ararátot és a Van tavat.
Most már túl vagyunk a Londonban töltött klassz napokon is, merthogy a Britishre vettünk jegyet, és ha már így alakult, három éjszakára ott is maradtunk. Vicces volt, hogy még Teheránban voltunk, mikor Gabival, aki Budapesten volt, és Mártival Londonban, ill. Barbarával, aki másfél órára lakik a brit fővárostól egyeztettünk arról, hogy másnap hol találkozunk Wembley-ben. Marokkói útitársak voltak ők még 2006-ban, így ezerrel nosztalgiáztunk, dumáltunk munkáról, utazásokról, és úgy mindenről. Frankó találkozó volt, és a többi program is, amelyet nagyrészt spontán, ismerősök facebook-bejegyzései, viber-üzenetei, Barbara és a Kínában és a Fülöp-szigeteken élő Feri osztálytársam javaslatai alapján alakítottunk ki (pl. Canary Warf, belvárosi dokkok és környéke, az Emirates-féle cable car a Temze fölött). A fix pogrom a Tate Modern volt, amit szintén sikerült nagyjából átlapozni, és Gabi is megtalálta rutinosan a Temple church-öt a city ügyvédjeinek és a patinás bankok szomszédságában. De ez már egy másik sztori, és nem kelet. Bár… A Temple church-ben egy lornyonos önkéntes úr volt a jegyárus, aki mikor megtudta, hogy Iránban jártunk, megjegyezte, hogy akkor most aztán nagy a kontraszt, ugye. Mire én: hát, nem is annyira, utalva a város multikulti jellegére, ami nem a sikerületlen integrációt mutatja, ellenkezőleg. Nagyon izgalmas, ugyanakkor békés és kulturált viszonyokat tapasztaltunk. Ahhoz ragaszkodtam, hogy menjünk át a London bridge-en, ahol hervadó virágok emlékeztettek a nemrégiben történt szomorú eseményre. Az viszont nagyon szuper, hogy az élet ugyanúgy megy tovább, az emberek láthatóan nem félnek, ugyanúgy tele vannak a kocsmák, kávézók, és nincs nyoma semmiféle rendőri erődemonstrációnak. Természetesen vannak biztonsági intézkedések, belenéznek a Tate bejáratánál a táskákba, hátizsákokba, de vicces volt, hogy egy fiatal pár gördeszkával a kezükben nézhette végig a kiállításokat. Aztán utolsó nap irány a Stansted, és Ryanair-rel Budapest. Ferihegyen már várt az egyik tanítványom és apukája, aki a pécsi transzfercég munkatársa. Észbe se kaptunk, és már otthon voltunk. Ez az igazi kultursokk.

Utolsó kendős napok

Hát igen, az utolsó kendős napok következtek. Még jó sok mindent meg kellett volna nézni, de Gábor belei véget vetettek a össze-vissza kóborlásnak. Az történt, hogy a bazárnál vettünk némi pisztáciát és aszalt sárgabarackot, ez volt a vacsora, ami nekem meg se kottyant, de Gábornál eléggé durva hatással járt. Elég sokáig szedett utána Bolus adstringest, amit még Londonban is folytatott. Így aztán elmaradt Khomeini ajatollah mauzóleumának megtekintése belülről. Kívülről kétszer is láttuk, mert arra vezet az út a reptér felé. Elmentünk a volt USA-nagykövetséghez megnézni a híres USA-ellenes graffitiket és plakátokat. A rosszemlékű barackozás és pisztáciázás közben a padon ülve ordítozó pasikat figyeltünk, akik láthatóan tőzsdéztek a maguk módján. Kezükben tab vagy telefon, a lépcsőn álló kiabálóra reagálgattak, egyértelmű volt, hogy folyik a licit, de hogy így az utcán, a bazárral szemben a téren… hát ez érdekes volt. Elcsászkáltunk még kedvenc városi parkunkba, ahol érkezésünk estéjén részt vehettünk a pénteki családi piknikes, vidámparkos elszállásban. Először, mikor felfedeztük a parkot, amelyet a google térképen találtunk meg azért, mert teázót jelölt oda a térkép, szóval először egy nyugis parkot láttunk, pár családdal a fűben. El is internetezgettünk a simkártyás maradék gigabájtjaink terhére, és mikor éppen menni akart a Gábor kifelé, azt javasoltam, hogy haladjunk már a néppel együtt abba az irányba, amerre tartanak sokan. Na, és akkor jött a meglepetés, a kis állatkerttel, amelyben tucatnyi nyulat, mindenféle madarat lehetett megfigyelni, a gyerekeknek állatszobrok, játszótér, és vidámpark óriáskerékkel, ringlispíllel, zuhanó hajós hintával, bódékkal, vizipipás teázókkal, szökőkutakkal és mesterséges tavacskákkal és iszonyú nagy tömeggel. Hogy ez mennyire nem látszott a park másik végében! Ide jöttünk vissza másnap, de már nappal, és persze nyugisabb időszakban, mert munkanap volt, ennek ellenére találtunk még piknikelőket. Ez itt az igazi kikapcsolódás, nem a kávéház.

Sajnos bejött az, amitől tartottam, kiderült, hogy elszámoltuk magunkat, amikor Kashanban nagyon jó váltási aránnyal túl sok rialt váltottunk. Keresni kellett pénzváltót a visszaváltáshoz. Nemcsak, hogy nem a legjobb helyet találtuk meg (jó, nem is a legrosszabbat), de mikor visszaváltottunk vagy 470 eurót, akkor láttunk egy erre sokkal jobb opciókat tartalmazó másik váltót, de még olyan bénák voltunk, hogy túl sokat váltottunk vissza, aztán alig tudtunk némi jelképes ajándékokat összevásárolni a bazárban. Aztán már hab a tortán, hogy otthon még találtam 500.000 rialt, ami nagyon jól jött volna. Nagy mák, hogy az index irános fórumába beírva, rögtön volt rá pécsi jelentkező. Ők ma, azaz július 28-án indultak Teheránba egy ukrán géppel. Elláttam őket mindenféle infóval, és remélem, tudják ezeket hasznosítani. Ebből a bejegyzésből, no meg a dátumból is látszik, hogy ezek már retrospektív bejegyzések, amelyeket a visszatérés utáni, kikerülhetetlen depresszióban írtam. Egy idő után nem tudtam egyszerűen utolérni magam a tett helyszínén, mert annyira elment magával az utazással az idő, és hiába alszom csak pár órákat, nem jutott idő a blogolásra.

Rasht-i vendégségben

Még Tabrizban tanakodtam, hogy hogyan is legyen a Kaszpi-tengeri túra. Ezt ugyanis otthon nem találtuk ki, valójában Mousavi úr ihlette, az a volt szállodás, akitől vettem az út elején a SIM-kártyát, és aki szerette volna az egész utunkat megszervezni, némi tiszteletdíj fejében. This is my job, ismételgette, csakhogy akkor én hol vagyok a történetben? - kérdeztem vissza. Nem szeretem ha valaki kész kottája alapján táncoljuk le az egészet, még akkor sem, ha amúgy nem mond hülyeséget az ember. Azért persze mindent nem engedtem el a fülem mellett, és felcsigázott rendesen, hogy milyen lehet a táj a tenger felé. Ezt erősítette meg egy neves pécsi építész is, akivel együtt utaztunk a reptérig, és aki pár éve járt – az egyetem föcitanszékének szervezésében – ezen a vidéken. Lassan kialakult, először a Sarein-i megálló az előbbi posztban részletezettek szerint, aztán pedig, hogy Rasht-ban kéne újból megállni, és onnan kalandozni, és onnan pedig vissza Teheránba. Na, ezt is jártuk végig. Tabrizban egy Facebook-csoportba írtam, hogy keresek Rasht-ban szállást, és egy iráni származású csávó megadta P. (védelme miatt nem írom ide a nevét) elérhetőségét, aki nagyon hamar válaszolt érdeklődő kérdésemre. Teljesen véletlenül ő is nyelvtanár, angolul nem is akárhogyan tud, és rendszeresen hostol a szüleivel és testvérével közösen épített, többszintes házban. Megkaphatjuk napi 25 eruóért a húga „luxury” apartment-jét, írta. Azt hittük, hogy ez úgy lesz, hogy a hely a miénk, közben csak egy szobánk volt, amiből aztán származtak kisebb kínos jelenetek. Na, de csak sorjában!

Megérkeztünk „Machine”-ből Rasht-ba. Machine-nek hívta Gábor Sareint, az üdülőhelyet, mondván, hogy hasonlít (ez nem igaz, csak az ottani szállásunkra lehetne mondani) a Jim Jarmush-film, a Dead Man világvégi, pakkant városára, amelybe Jonny Depp megérkezik, hogy könyvelő legyen (de persze, nem sikerül neki, mert akkor nagyon unalmas lett volna a film): https://www.youtube.com/watch?v=LaDA2IPr_sE Gyönyörű hegyeken vágtatott keresztül a busz, ezért direkt nappali jegyet vettünk. Erről valahova teszek majd fel videókat is.

Szóval, megérkeztünk, és rögtön felhívtam P-t, és már álltunk is neki a csak fársziul kommunikáló taxissal az alkunak. Nem nagyon értettük, hogy miért van két ár, az egyik ha azonnal indulunk vele, a másik, ha ráérünk várni még. Kiderült, hogy itt az az általános, hogy telerakják a taxikat, és így egy emberre kevesebb költség jut, tehát amolyan shuttle taxiként működnek ezek a járgányok. Azt hittem először, hogy csak bennünket akarnak átvágni a palánkon, de aztán később kiderült, hogy ez totál általános gyakorlat. P. ugyanis ügyesen a saját transzportálását is összehangolta a látnivalóra repülésünkkel, csak mindig bemondta, hogy éppen mennyit fizessünk a taxisnak. És akkor is mindig felmerült a kérdés, hogy egyedül megyünk, vagy még várunk valakiket a kocsiba, hogy olcsóbb legyen. Belementünk az egyedülibe, ami bennünket, kettőnket és P-t jelentette, mert így is sokkal olcsóbban és egyszerűbben sikerült mindent megnézni, ami be volt tervezve. P. rutinosan kitöltötte a szűk két napunkat. Ahogy megérkeztünk, már húztunk is a tengerhez az egész családdal, szőnyeggel, skutellával, benne valami zöld tésztás kajával, és teával. A zöld kaja egyébként kiváló volt, a család baromi kedves: P. anyukája, aki elemi iskolában tanító, a húga a fiával, egy másik rokon család, tán a másik lánytestvér a férjével, aki angolból szakfordít, tehát vele is jól lehetett kommunikálni, és a gyerekeik. Na, ezzel a népes csapattal ücsörögtünk a Kaszpi-tenger partján, ahol nagyon nagy volt a kísértés, hogy ruhástul belemenjek a vízbe. Ez nyilvánvalóan nagy balhé lett volna, szóval már csak vendéglátóink miatt is letettem róla, de azért fél lábszárig begázoltam a fantasztikus homokos, langyos, eszméletlen király vízbe. A fordító csávó azt mondta, hogy amúgy az úszkálás nem volna itt veszélytelen, nemcsak azért, mert nincs kitisztítva errefelé meder, hanem mert itt egy vízzel elöntött település van a tengersírban. Az oroszok úgy szórakozhatnak a zsilipekkel, hogy bármikor P-ék háza is víz alá kerülhet, pedig elég hosszan autóztunk onnan a parthoz.

P. és családja másnap kiegészült a háromszor nősült, 83 éves nagypapával, aki újból megözvegyülve megint feleséget keres (akinek kedve szottyan a kalandra, szóljon, mert nyitott az öreg a külföldi kapcsolatokra is), megindultunk a párás meleg időben – pont olyan punnyadt, mint nálunk szokott lenni – a Szentlőrinc-Szigetvár közötti távra hasonlító tájban a hegyek felé. Egyszercsak odaértünk, és némi fetasajtos, házilekváros, finomsütis reggeli után felirányítottak bennünket az 1200 hegyi lépcsőn, hogy végül nem kis edzés után elérjük a hegytetőt és ott egy várromot. Közben tényleg szép volt a táj, az árusokkal tűzdelt zarándokútszerű menet, de a Gábornak a háta közepére se hiányzott, ez látszott az arcán. Pedig jókora bambuszbotot is vettünk, amúgy nem is volt haszontalan (mert mikor kicsit esett az eső, rögtön csúszóssá vált az út), hogy ezzel is erősítsük a vándorfeelinget.

A várrom nem volt semmi különös, csak egy szép, öreg építmény a zöldben, és onnan le az 1200 lépcső viszont már eléggé fájt, annál is inkább, mert ugyan egy utcai cipész megszögelte az elengedett ragasztásnál a szandálomat, de most a párja is kezdte megadni magát. Itthon még fogok próbálkozni némi pillanatragasztóval, de már felsejlett, hogy úricipész nagyapám mint mondana erre: „nem tudod, egy lábbelit mikor kell kidobni?” vagy „ennek már csak egy talp meg egy felsőrész kell”. Akkor még nem tudtam, hogy a másik túraszandálom ragasztása is jó pár helyen elengedett.

Délután eltaxiztunk Masuleh nevű településre 2 khomeiniért (200.000 rial), ami egy megejtően szép, festői kisváros a helyoldalban. A házakat úgy építik, hogy a tetejük a felettük lévő utca járdája, és az egész valami egészen, nagyon-nagyon… Jó sokáig maradtam volna, ha P-nek nem lett volna Rashtban órája, így végigjártuk a főbb helyeket, megnéztünk egy kisebb vízesést meg a várost több pontról, vettünk egy rakás teát és jöttünk vissza Rasht-ba, ahol a belvárosban kódorogtunk, míg barátunk húzta az igát a nyelviskolában. Rasht nagyon modern és laza város, amelyben olyan frankó teázó-kávézó van, mint a Cafe Negativ Che Guevarával, Chaplinnel és hasonló dekorációval. A tea és a kávé se volt kutya, no meg, hogy az emeleti asztalunk az ablaknál volt, ahonnan ráláttunk az egyik sétálóutcára, El tudtunk üldögélni, tényleg szuper volt. Aztán P-vel este hazamentünk, és a családot elvarázsoltuk internetes jelenlétünkkel, a Gábor weblapját, az egyik tévéinterjúját, meg a cikkrengeteget, ami a nevem beírásával előjön, nagyon ledöbbentették őket. A család fiatalabb tagjai beültek a szobánkba, és ott együtt veséztük ki a diktatórikus rendszer tulajdonságait, hogy ezek hogy is alakulnak manapság, mi van itt és mi van ott, beszéltek a Gilan tartománybeliek szeparatizmusáról, és egyáltalán mindenről, ami őket, és ami bennünket nyom. Itt került elő a katonaság, ami fiúknak két évig kötelező, és csak utána kapnak útlevelet, addig nem utazhatnak külföldre. Meg kell védeni a hazát, ugyebár, ez állampolgári kötelesség (csak szólok, hogy Orbánék éppen most akarnak valami olyat bevezetni a tesiórák terhére, hogy hazafias és honvédelmi nevelés). 
Addigra már rutinos lakáshasználól voltunk, nem úgy, mint az elején. Ugyanis, mikor megérkeztünk, és becuccoltunk P. tesójának egészen furcsa bútorokkal felszerelt hálószobájába, nyitva hagytuk az ajtót, mondván, hogy ne már, hogy bezárkózzunk, és időnként odajött hozzánk P. érdeklődni, hogy akarunk-e zuhanyozni (persze), meg hogy minden OK-e (hogyne), és mi meg élveztük a hotspot adta netet, és bújtuk a tabot meg telefont. Ekkor végre kibökte, hogy hát nem ártana lerendezni magunkat, hogy becsukhassák az ajtót, mert ugye a kulturális különbségek, és a húga akkor kicsit leszerszámozhatna. Uhh, hát erre nem is gondoltunk, úgyhogy bocsánatot kértünk, és gyorsan lerendeztük magunkat. P. azért nem zavartatta magát, mert időnként bejött megkérdezni, hogy minden OK-e, kaptunk gyümölcsöket, szóval résen kellett lenni végig. 

Másnap aztán búcsút vettünk a kedves családtól, akik a taroof szabályai szerint szabadkoztak, hogy csak ennyire futotta és bocsi, mi meg dicsértük őket, de meg is érdemelték. Ez nem klasszikus couchsurfing volt, mert egyrészt nem azon a felületen történt a kapcsolatfelvétel, másrészt nem volt ingyenes, hanem napi 25 ejrót fizettünk a koszt-kvártélyért/éjszaka.

Pár óra alatt a kellemes VIP busszal újra Teheránba értünk, ezúttal utunk utolsó állomásaként. 

Tabriz és könyéke

Kora reggel értünk Tabrizba, kissé hullafáradtan. A teheráni buszon felhívott Gungl Laci a Magyar Rádiótól, hogy beszélnék-e Iránról a szombat reggeli műsorban. Naná, hogy beszélnék, csak még akkor nem tudtuk, hogy mi lesz a helyzet wifiügyben. Azért kipróbáltuk a whatsappot a buszon, és működött. Olyannyira, hogy mindenki engem bámult, hátraforogtak az emberek, szóval tök ciki volt. Utána odaszólt egy fiatal fickó, hogy „sziasztok, hallom, magyarok vagytok. A szegedi egyetemre jártam." – szóval, kicsi a világ. de erről már írtam külön. Tehát, reggel a tabrizi szállásunk ágyán heverve sikerült adni az interjút, ami elvileg itt érhető el: http://hangtar.radio.hu/kossuth#!#2017-07-15 kb. 7:20-tól.

A tabrizi szállás a Kaszpi tengerről kapta nevét, Darya Guest House, és 25 euróba került egy kétágyas. Belvárosi, tiszta, nem nagy, de elfogadható méretű szoba, tök kedves, kicsit Isaac Baskevish Singer-re hasonlító recepcióssal, akinek nem ártana updatelni az infóit, de mivel baromi magabiztos az arc, ezért kihagytuk azt a jelentet, amikor pontosítjuk, mert tuti, hogy vérig sértődött volna. Meg akartuk nézni mindenképpen Kandovant, a kis Kappadókiát, ahol laknak még a barlangokban, és az oda vezető utat magyarázta el nekünk az öreg. Hogy először menjünk a helyi busszal, amire pénzt is adott szívességből, az egyik helyi buszpályaudvarig, ahol majd kiabálni fognak, hogy Osko, Osko, és ott száljunk fel egy ilyen kisbuszra, majd Osko-ban szálljunk fel egy olyan kisbuszba, aminél a Kandovan, Kandova-kiáltásokat halljuk. Na, a buszpályaudvar először is busztemetőnek, vagy legfeljebb szerelőüzemnek tűnt, és néma csend volt, nix kiabálás. Végre találtunk egy csákót, aki előre mutatott néhány arrébb horgonyzó kisbusz irányába, hogy azok lesznek az Oskoba fáradó járművek. Na, sikerült is becsekkolni egybe, de az volt az egész út érdekessége, hogy sem a helyi, sem ezen a kisbuszon nem fogadtak el tőlünk pénzt, még a meglehetősen jelképesnek minősülő viteldíjat se, amit a helyi erők fizettek. Többeknek bérlete volt egyébként, és a buszokon elektronikus rendszer, amelyhez oda kellett tartani az e-bérletet. Ilyen még nálunk nincs, ugyebár. A helyi buszokon elől a férfiak, hátul a nők szállnak fel, kivéve, ha a nő férfival megy, mert akkor ő is lehet elől. A buszokon kalauz dolgozik, aki egyrészt megcsippantja a bérletet azoknak, akik csak úgy felszállnak e művelet nélkül, ill. elfogadja a pénzt (kivéve tőlünk). Na, kiraktak bennünket Oskonál, de ott semmiféle további buszok nem voltak, csak taxik. Szerintem a buszos verzió csak szezonban műxik, mert Kandovanban sem volt nyoma buszoknak visszafelé. A taxis már nagyon is elfogadott pénzt, de így is egy belépőjegy áráért Kandovanba suhantunk a múltszázadi, sárga járművel.

Kandovan tényleg hajaz a törökországi Göremére, de annál sokkal kisebb, gyakorlatilag egy párszáz méter hosszú rész a hegyen, amelyen érdekes barlangos formációk alakultak ki az évmilliók során. A barlangokban ma is laknak, szóval ez egy élő skanzen. Az ott lakókat láthatóan nem veti fel a pénz, és néhányan eléggé idegesek is, hogy a turisták úgy nézik őket, mint a majmokat, miközben fura, régi mesterségeket űznek. Csakhogy ezt ők nem pénzért és a mozi kedvéért csinálják, hanem valóban így élnek, és ez tényleg idegesítő lehet számukra, hogy jönnek a gazdag léhűtők (pl. mi) erre rácsodálkozgatni. Engem is elhessegetett egy nő, mikor megkérdeztem, hogy lefotózhatom-e miközben csapkodott valami ostorfélével valamit a földön. Akkor azt mondtam magamban, hogy „anyád”, de így visszamenőleg valahogy megértem. Visszafelé próbálkoztunk a szállodási Singer mester Kandovan-kandovanbégető buszosait megtalálni, de csak nem voltak meg, pedig még a faluból is kisétáltunk, egy kóbor kisbuszhoz. A vége az lett, hogy visszataxiztunk kb. két belépőjegy áráért Tabrizba.

Tabriz egyébként egy nyüzsgő nagyváros, Kelet-Azerbajdzsán fővárosa, ahol a klíma már nem sivatagi, hanem inkább mérsékelt, mivel 1300-1600 méterrel vagyunk a tengerszint felett. Kellemes, hűsítő szél fúj árnyékban, és napon se kell hőgutát kapni. A nevezetességek közül az Arg –e Tabriz, a tabrizi citadella fennmaradt hatalmas falai, ill. oszlopai különösen érdekesek voltak. Látszottal benne azok a faelemek, amelyek nemcsak támasztékul szolgáltak, hanem egyúttal állványok is voltak az építkezéshez, és a külső falon áthatók még az 1911-es orosz támadások lövedékeinek nyomai is. Ezeket egy helyi tanár mutatta be nekünk, amolyan önkéntes idegenvezető, akire alig tudtunk némi rialt rátukmálni, mert ő hangsúlyozottan nem pénzért dolgozik. Ilyen is van arrafelé.

Megnéztünk itt is mindent, ami ismert és híres, kék mecsetet, történelmi házakat, de ezekről azért nem szeretek írni, mert vannak róluk profi, meg rövid ismertetők doszta (pl. itt: https://theculturetrip.com/middle-east/iran/articles/the-top-10-things-to-do-and-see-in-tabriz/). Kiemelkedett a látnivalók közül a közelünkben lévő Golesztán park, ahol kiváló teát lehet kapni az utcai árustól, a sétálóutca, és a bejáratánál a régi hammamból átalakított teázó (teázók alig vannak Iránban) és persze a híres és hatalmas bazár. Tabriz szerethető város a maga furcsaságaival együtt, amelyek közül az egyik a korábban már talán említett, 20 éve épülő, de még mindig el nem készült metró egyre romosabb mozgólépcsői. Ezek többsége persze mozdulatlan.

Singer papa javasolta, hogy Kaspi-környéki utazásunk következő állomása ne Ardabil legyen, amit terveztünk, hanem az az üdülőhely, ami mellette van, és ahova szintén el akartunk menni: Sarein (nomen est omen). Hallgattunk megint a az öregre, és a buszpályaudvaron bemondtuk Ardabilt, de azt is, hogy onnan Sareinbe igyekszünk. Ki gondolta volna, hogy ez azt idézte elő a derék perzsa buszostársaságnál, hogy leszervezték nekünk a csatlakozást. Ülünk a lábtámaszos, modern, légkoncis, buszon, sasolunk kifelé az ablakon, egyszer csak szólnak a nagy semmiben, hogy szálljunk le. Én kissé húzódoztam, még akkor is, mikor megértettem, hogy ez a Sarein-i elágazó, de megláttuk a kisbuszt, ami már várt ránk. Szóval, ők így. És csak értünk jött a kisbusz, és kevés pénzért vitt bennünket a bemondott szállásra.

Ami nem volt éppenséggel jó választás, de erről nem tehetett. Nagyon régi Lonely Planet-könyvünk van, majd 10 éve vettem Indiában ezt a derék másolatot (ott leginkább csak azt lehet és egyúttal érdemes venni). Állítólag az új se jó, na de ez már tényleg archeológiai adatokat tartalmaz. Ebben olvastunk a Motel Kaveh-ról – mindenki kerülje el! Olcsó, kiváló ár-értékarányos szállás az LP szerint, angolul és németül (!) beszélő tulajjal. Na, ide érkeztünk meg, csak pár évtizeddel az LP-leírás elkészülte után. Ennél pakkantabb motelt csak Indiában lehet találni (ott egyébként az „elmegy”-kategória). Két nagy koszos szoba, mocskos ágynemű, retkes takaró, amit ha felhajtasz, óriáspók fut ki az ágyból, büdös, redvás konyha és omladozó fürdőszoba. Nem is értem, hogy okézhattuk le. Nagyon hullák lehettünk, ill. a szegény, bolond Gimpel-szerű arc, aki talán fársziul beszél, vagy valami helyi dialektusban, de külföldiül egyáltalán nem, szóval ez az ember annyira fel volt dobva, hogy végre jött valaki, hogy megszántuk. Nem kellett volna. Nemcsak azért nem, mert undorító volt a koszladékban aludni, hanem azért is, mert másnap, mikor minél előbb le akartunk koccolni, és bementünk az őrült csóka bódéjába elkérni az útlevelünket (ja, mindenhol beszedték az útleveleket), az el kezdett mutogatni kifelé, meg elnézést kérően lamentálni, adta vissza a kulcsot, menjünk csak vissza szépen a szobánkba. Na, akkor kezdtem el vele ordítozni, pedig még nem voltam igazán ideges, csak gondoltam, nem lehet itt cicózni, különben soha nem szabadulunk. Felfogtuk, hogy az útlevelet nem tudja odaadni a fószer, csak nem volt világos, hogy az hol van, a bódéban álló, zománcfestékkel vastagon bekent páncélszekrényben, vagy valahol másutt, pl. a rendőrségen, vagy a fene tudja, hol. Nem esett le először, hogy azért ajánlgatta, hogy húzzunk vissza a szobába, hogy a bódéjából menjünk ki, mert ott nem volt szabad nekünk egyedül tartózkodni, mivel nyilván valamit ellophattunk volna, pl. a kopott asztalt, a széteső széket, vagy a rongyos kanapészerűséget, esetleg lekaparjuk a tonnás páncélszekrényről a festéket. Az volt a gondja, hogy a főnök elvitte az útleveleinket, és nem tudott neki szólni, mert el kellett menni valahova a mobiljáért. Én ajánlgattam neki a mobiltelefonomat, amiben ott figyelt a Mousavi úrtól vett secondhand simkártya, de hát Gimpel nem tudta a führer számát. Én meg aztán végleg berágtam rá, mikor rájöttem, hogy az a baja, hogy a koszladékban egyedül maradunk. Pedig nyilvánvalóan az volt a gondja, hogy lecseszik, ha otthagy bennünket, szóval szerencsétlen vétlen volt, de addigra én már idegállapotban voltam a személyes szabadságunk durva korlátozása miatt. Na, végül az egyik, mégiscsak iráni vendéget megkérte, hogy vigyázzon ránk, és elrohant a mobiljáért. Keservesen kérte a főnököt, hogy jöjjön, mert a nagy fehér bálna asszonyság kurvára be van rágva és ordítozik. Hatásos lehetett a jelenetem, mert megjelent a boss taxival, és kivette a kosztól kissé fényes öltönyzsebéből az útleveleket. Németül kért elnézést, meg jó utat kívánt és hasonlókat. És ekkor esett le, hogy róla írhattak a régi Lonely Planet-könyvben, hogy a tulaj beszél németül. Csak azóta kissé lepasszolt hely, meg ő maga is. De előreszaladtam, mert mielőtt a teátrális távozási jelenetre sor került, érkezésünk napján még elmentünk az 5000 méter körüli Sabalan hegy közelében lévő telecabinhoz. Eredetileg fürdőbe mentem volna, mert Sarein a hőforrásairól és az azokra épült fürdőkről híres, de Gábor megvétózta az ötletet, mondván, ő nem fog a férfiaknak elkülönített részben pancsikolni. Engem nem zavart volna a szétválasztás, mert tényleg érdekelt a fürdő, de Gábor teljesen kiakadt, így aztán eszembe jutott a telecabin, és sikerült hamar taxit is találni, ami elvitt bennünket. Nem gondoltam, hogy kb. egy órás az út oda, még úgy is, hogy gurult a nem túl új kocsi, mint golyó. Ült egy másik csávó is benne, és a Gábor kissé aggódott, hogy ezek nem haramiák-e, ezért előadtam az ilyen esetekre szolgáló instant dumámat, hogy x órára vissza kell érnünk, különben a többiek (a nem létező társaink) mennek a poliszra és balhéznak, szóval, nem vagyunk egyedül, és keresni fognak bennünket. Ennél többet nem lehet ilyenkor tenni. Nem volt egyébként ok az aggodalomra, mert egy teljesen kedves, jótét lélek volt a sofőr, és a kicsit angolul társa még az út elején kiszállt. A telecabin szuper volt, baromi magasra vitt, ahol jöttek-mentek a felhők, volt teve, jurta, fantasztikus mélység, ha éppen kitisztult az ég. Ja, és hideg is. Nem gondoltuk volna még Kashanban, hogy pár nap múlva vacogunk dzsekiben, de ez történt. A szemközti hegyek már Azerbajdzsánhoz tartoztak. Egészen közel voltunk a Kaszpi tengerhez is. Később láttuk, hogy mennyire, mert ugyanitt mentünk el busszal, mikor áttettük főhadiszállásunkat Rasht-ba. 

Sareinbe visszatérve ledöbbentünk, hogy a kisvárosban mekkora élet van. Tele vannak a boltok és az utcák még éjfélkor is. Ez az irániak közkedvelt nyaralóhelye, ahol lehet kicsit hűsölni, és kiengedni, aminek következtében abbafejezik az alvást. Megfigyeltük a népszerű kajákat is, úgy mint a hihetetlenül gusztustalan, törtfehér szutymóban rotyogó pacalt, a joghurttal felöntött, fehéres, sűrű, gusztustalanszagú levest, a zöld köcsögökben fortyogó paradicsomos trugyit, a zöld és vöröses gizmókat. Könnyen kimaradt a vacsora. Érkezésünkkor a szállásunkkal szemközti nagy étteremben beburkoltunk egy mezei birkakebabot vajasrizzsel, sült paracsicsommal és hagymával, és ez is maradt az összkajánk. Miután kiderült, hogy a pakkant szállásunkon wifiről még csak hírből se hallottak, megpróbáltunk wifis teázót keresni, mert még Tabrizban leszerveztem a Rasht-i szállásunkat egy couchsurfinges arccal, csak éppen elfelejtettem kiírni a telószámát. A sim-mel fel tudtunk lépni a netre, de jó sokáig nem működött a VPN, márpedig a facebook enélkül nem érhető el. Végül találtunk egy teázót, ahol ugyan wifi nem volt, de frankó tea igen, és csakhamar mellénk telepedett egy középkorú, szemüveges úr, akit megevett a kíváncsiság, hogy kik vagyunk, és nagyon finom gyümölcsteával és gyümölcsökkel kínálgatva faggatott bennünket, hogy honnan jövünk, ááá magyarisztánból, hogy tetszik Irán, merre jártunk, stb. Elmondta, hogy az ardabili egyetemen tanít modern kori történelmet, bemutatta a családját, fotózkodtunk a gyerekekkel és az egész csapattal, és megbeszéltük vele az aktuális ügyeket, hogy Rohani sokkal jobb, mint előtte Ahmedinedzsád, de valójában most sincs szabad véleménynyilvánítási jog, minden nagyon olcsó, és a mezei élethez minden megvan, csak éppen a szabadság hiányzik. Nem kellett sokat magyarázni, miről van szó, értettük pontosan. Egyébként az értelmesebb, vagy inkább értelmiségibb figurák, mikor feltették nekünk a sablonkérdést, hogy na, és milyen Irán, tetszik-e, akkor fürkészték az arcunkat rendesen, időnként rá is kérdeztek nyíltan, hogy lejön-e nekünk, hogy itt bizony a szabadságjogok tekintetében még van hova fejlődni, hogy finom legyek. Biztosítottuk őket afelől, hogy ezt levágtuk rögtön, és volt ebben részünk, ill. egyre kevésbé van alapja a múlt időnek.