Kashan és Qom

Kashanba kivételesen nappal érkeztünk. Taxival a Golshan Historical House-hoz vitettük magunkat, amit még Shirazban ajánlottak nekünk. Szép is az a hely, de nagyon drága (50 euró per kétágyas), és már annyira elszálltak maguktól, hogy az e-mailemre se válaszoltak. Ezt szóvá is tettem nekik, mielőtt otthagytam őket, hogy megnézzük azt az ajánlatot, amelyet az utcán tett nekünk egy angolul jól beszélő pali. Az ő totál felújított, gyönyörű, szintén történelmi házban berendezett szobáját választottuk 25 dollárért. Rajtunk kívül még két páros lakott a házban, franciák és spanyolok. Rögtön letárgyaltunk a gazdákkal két túrát másnapra. Az elsőre csatlakoztak hozzánk a franciák is. Emily és Yoan egy informatikai cégnél dolgoznak villamosmérnökként, mindketten jól beszélnek angolul, és tök normálisak. A délutáni, esti és végülis éjszakába hajló túránkat két pekingivel, egy sebésznővel és angolul beszélő egyetemista lányával tettük meg. A délelőtti túrán a szállásadó pasi egyik, mobiltelefonálási mániában szenvedő lánya, a másikon a sokkal kedvesebb, francia-angol szakos,  tök intelligens és laza - sőt bevállalós - lánya, Fatima volt velünk.
A szállásunk kis sikátorban, az egyik fő látványosság, a nagymecset mellett volt, úgyhogy Kashan egyik kötelező látnivalóját még az első este kipipáltuk. Reggel aztán indult az üzem. Az egész napért 95 dollárt fizettünk kettőnkre. A városban és környékén a legvadabb száraz, sivatagi meleg van, napon tuti 50 fok körül. A Gábor a végén már akut hőgutaközeli állapotba került. Én jól bírom az ilyesmit, ha van látnivaló, egy kis meleg meg se kottyan. Még hijabban sem, amit itt kivételesen akkor is feltettem volna, ha nem kötelező, mert ez itt valójában praktikus viselet.
A délelőtti túrán jártunk Abyanehben, a vörös iszapszerű matériából épült ősi faluban, Gábor szerint sárfaluban, ahol fehér alapon virágos kendő a nők viselete, amit egy ideig be akartak tiltani, hogy ők is fekete csadorba bújjanak Allah egyetértésével, de a falu ellenállt, és most már az állam se ugat bele a dologba, mert rájöttek, hogy ez is a turistaszerző mutatvány része. Már az elején letértünk a turistaösvényről, így láttuk a szegényes, ámde annál festőibb falut, aztán persze megkerestük a turistaösvényt, hogy a kijelölt épületeket végigjárjuk, majd felmentünk a szemközti várhoz is néhány , a faluról készülő átnézeti kép erejéig.
Ekugrottunk még egy ún. földalatti városhoz is - inkább járatnak nevezném - ahol négykézláb kilométereket lehet megtenni, és bementünk 200 ezer egységért fejenként az amúgy baromi szép Fin Gardenbe. Voltunk az itt is fellelhető zoroaszteriánus tűztemplomban, és a csodálatos niasari vízesésnél. Az irániak minden helyet otthonossá tesznek, így a vízesést is belakják. Temérdek család vonult ki szőnyegekkel, kajával, szamovárral vagy termosszal, és piknikeztek, alszanak a vízesés lábánál. Egy csomóan a víz alá àlltak fotózkolódni. Nem lehetett megfázni, mert dögmeleg volt. Alighogy visszatértünk. az első túráról, már kezdődött is a második. Fatima, két kínai csaj, anya és lennonszemüveges lánya, és két fiatal taxiscsákesz jött velünk, akiknek Fatima felváltva udvarolt. A két fickónak nem volt ellenére a dolog, mert Fatima nemcsak jól nézett ki, hanem tele volt vitalitással és humorral. A két autó egymás mellett száguldott a sivatagi úton. Fatima és a kínai csaj, a nevét képtelen voltam megjegyezni, kibújtak az oldalsó  szélvédő nyílásán, és az ablakba ültek, onnan szelfizgettek, én meg az ablakon kilógatott goproval vettem a mutatványt.

Megnéztünk pár romos kastélyt, egy helyreállított karavánszerájt, egy szerencsére magasabb építésű földalatti várost, majd a Maranjab sivatagban lévő sóstóhoz értünk, ami az Urumia-tó után a második legnagyobb, és persze csontszáraz az évnek ebben a szakában. Éppen ezért viszont érdekes sóformációkat lehet megfigyelni. A Facebookra tettem fel róla képeket. Aztán naplementekor felmásztunk egy homokdűnére, ahol a taxissrácok a felvitt faágakból faszenet égettek, és egy ősöreg szamovárban vizet forraltak vele, aztán kezdődhetett is a teázás és a fauna tanulmányozása. Óriás ganajtúró bogarak érkeztek, akiket erőszeretettel pöckölgettek a taxisok Fatima sikongatával kísérve. A sivatagban - még délelőtt - sikerült látnunk az egyik nagy atomenergetikai komplexumot is, ami leginkább a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinátra emlékeztet, bár a közelben figyelő tankok nem igazán erősítik az ojjektum mezőgazdasági jellegét.
Az esti teázkolódás utáni csirkés-rizses vacsorát követően, amit egy karaván szerdától átalakított, szezonon kívül tök üres fogafóban ettünk, azt hittük, hogy végre vége a napnak, de nem, mert éjféltájban még elvitték bennünket az egyik régi mecsetkomplexumba, a 12 híres imám közül az első fiának mauzóleumához. Itt oda is engedtek a síremlékhez, megfogdoshattuk az elválasztó rácsot, ahogy a helyi erők teszik, hogy közelebb érezzék magukat a szent holttesthez. Megkérdeztem Fatimát arról, hogy ők is hisznek-e a sír körül rôpködő angyalokban, de megnyugodtam, mert határozott "nem" volt a válasz, annak ellenére, hogy előtte kifejtette, hogy muszlimkénk alapvetően nem érzi korlátozva a jogait, ami nemcsak a híjab viselésében, hanem az ellenkező neműekkel való együttbulizást is igencsak korlátozza, hogy a többitől ne is beszéljünk.
Kissé kinyuvadva értünk histórikus, szuper lakunkba,  ahonnan másnap kicsekkoltunk, hogy megkezdjük legvándorabb napunkat.
Először is bejártuk Kashan történelmi emlékeinek egy részét. A horror múzeumárak itt is lohasztólag hatottak, de valószínűleg nemcsak ránk, mert már kitalálták a kombinált múzeumjegyet, amivel egy fürdőt és két nagy történelmi házat meg lehet nézni összességében olcsóbban, mintha külön-külön vettünk volna rájuk jegyet. Ezek az építmények tényleg gyönyörűek, jellegükben hasonlóak, de nem lehet betelni az áttört ablakok, boltívek, kis belső parkok látvànyával. Az időjárás azonban bekeményített. Ha nem találunk az egyik házban egy fantasztikus, hűvös éttermet, a Gábor öngyulladás következtében valószínűleg életét veszti. Már árnyékban is sütött a levegő. A történelmi házakban, ahogy Yazdban is, természetes légkondi tisztító, ún. bidgárt építettek, sok a talajszint alatti, hűvös szoba, szóval tudták, hogyan kell védekezni az iszonyú hőség ellen.
Az étteremben a Gábor maradt a biztonságos kebabnál, én a bevállalósabb kaját választottam, a babos húsos keveréket, amiből a pincért egy döngölővel pépet passzírozott, a levét levesként lehetett megenni, a sűrűjét kenyérre kenve. Később Tabrizban is találkoztunk ezzel a kajával.
Nagyon elment az idő, nem is tudtuk még akkor, hogy mennyire, mikor - csomagjainkat felvéve - taxit fogtunk, hogy Qom érintésével Teheránba menjünk, és onnan tovább éjszakai busszal Tabrizba. Kifogtuk Mohammad, a szétesőfélben lévő taxi tulajdonosát, akit először csak arra akartunk kérni, hogy vigyen minket a buszhoz, de végül megalkudtunk vele 800.000 rialban, hogy vigyen el  bennünket Qumba. Akkor még nem tudtuk, hogy ez két okból is szerencsés lépés volt.
Qomba ugyanis a turistákat csak este 7-ig engedik be, utána csak muszlim hívőnek és persze helyinek, és nem turistának kinéző egyedek mehetnek be a Fatima mauzóleumához. Részletek itt:
https://en.m.wikipedia.org/wiki/Fatima_Masumeh_Shrine  Nagyon csalódott képet vághatunk, mikor közölték ezt velünk, és hogy semmilyen körülmények között nem lehetséges, hogy akárcsak pár percre bemenjünk. Ám ekkor ott termett egy kisgyereket a karján tartó nő és a férje, akik határozottan és kitartóan intézkedni kezdtek, beszéltek a főnökökkel meg minden létező, nagylétszámú szervvel, és végül csodák csodája, egy őködő, csadoros felvigyázónővel, aki először a legellenségesebb volt, beengedtek miután felhúzták rám az idegeneknek rendszeresített világos klepetust. Aztán megenyhült a csaj, beszélt a családjáról, végül nagyon barátságos lett. Nem sok időnk volt, de a lényeget láttuk, Fatima mauzóleumát kívülről, az aranykupolát közelről, kicsit be is láttunk a mecset belsejébe, meg az egész épületegyüttest megsasolhattuk a nagy emberforgataggal. Amúgy is hamar akartunk távozni, mert el kellett érnünk az utolsó buszt, ami Teherán északi buszpályaudvaráról indult. Szerencsére megint mindenki segített, a taxis megkereste az éppen induló buszt, a másik taxis átvitt bennünket ezerrel, lényeg a lényeg, elértük az utolsó éjszakai járatot.
Kashan különben a történelmi emlékeket leszámítva elég jellegtelen város, tele körforgalomnál, amelyek miatt jól el lehet tévedni. Az emberek viszont überkedvesek. Pl. bementünk egyik este egy csillavilla tükrös mecsetbe, ahol éppen a halottakat emlékeztek, és azonnal odajöttek hozzánk, sütivel kínáltak, faggattak, hogy kik vagyunk, hogy tetszik Irán, és ha még maradunk kicsit, szerintem az otthonukba is meghívtak volna bennünket. Ez egyébként elég jellemző. Döbbenet, hogy mennyire vendégszeretőek.

Isfahan

Szóval, Isfanba is hajnalban érkeztünk. Taxis azonnal akadt, és már röpített is bennünket az Ebnesina, azaz Ibn Sima, azaz Avicennához címzett, óvárosi hitelünk be (45 euro, ha jól emlékszem a kétágyas szoba). Viszont csak 11-kor tudtunk becsekkolni, így a csomagjainkat letéve kóvályogtunk a hajnali városban. A főmecset - a Jameh mosques - környéke teljes pukkanatnak, indiai emlékeket kelt azzal, hogy bűz azért  nincs, vagy mi voltunk màr annyira büdösek, hogy nem éreztük. Ahogy jöttek elő az emberek, feltűnt, hogy itt teljesen általános a csadort, színes vagy fehér kendő, és általában csak kendő csak a turisnyákon van, és talán akadnak szórvány emancipációra hajlamos egyedek, de számuk csekély. Ezért aztán - csakazértis lehúztam a legrikítóbb zöld felsőket, aminek az alja cafatos, és fehér kendőt. Annyira borították ebben a hacukában, hogy mindenki nézett, amit alapvetően utálok, no meg nem lehetett elvegyülni a tömegben, ezért aztán ruházati forradalmam egy napig tartott, és átváltottam én is feketére.
No, de visszatérve, az óvárosból beevickéltünk az éledező bazáron keresztül a világhírű főtérre, ami első látàsra, emberek nélkül, hajnali szűrkeségben szintén nem mutatta legjobb formàját, hanem inkább valami olyat, amiről Vámbéry írt, és amire tán az elhagyatott-jelző illik. Kimentünk a térről annak felső, Hafiz utcával szemközti kijáratán keresztül, leültünk egy betonkiugróra, én tán aludtam is, és mikor nagyjából összerakta magunkat, azon szúrásban találtunk egy nem olcsó, viszont drága, ellenben tiszta, elegáns, gyorswifis kávézó-teázót, ahol a férfimanökenalkatú fószer baromi kedvesen tolta elénk a finomságokat. Amíg Isfahan voltunk, minden nap visszatértünk ide. Itt kezdtem el a Facebookra feltölteni az ipari mennyiségű fotót. Kevesen járnak ide a drágaság miatt, meg jól el is van dugva, de ez még emelte a hely oázisjellegét. Kint ezer fok a napon (jó, csak 40), itt kb. 25 fok.
Iránban egyébként kevés a teázó, leginkább nincs is, kivéve az ilyen ritka helyeket. Tabrizban is találtunk egyet, de pl. Kashanban csak egy frankó vendéglő lett meg, ahol teát is lehetett volna inni. A kis kifőzdék általánosak, ahol nagyjából férfiak esznek, ritkán nők is, de nem egyedül (nyilván a többség otthon van és főz). Kávét nem nagyon isznak, teát igen, mégpedig oroszosan, szamovárból öntve hozzá a forró vizet, és a mi kockacukrunknál keményebb cukrot a szájukba veszik, és így édesítik az aktuális kortyot. Ilyen utcai  teáhozjutási lehetőség is azonban  kevés van. Egyél-igyál otthon, az utcán vegyél ruhát, cipőt, edényeket, plüsmackót 2 métereset, hamis parfümöt, porcelánt, táskát és persze zöldséget, gyümölcsöt, húst, fűszereket és baromi édes, soha meg nem romló sütiket! 10 után azért lehet találni nyitva gyorséttermet, kebabozót is, és a kisboltokban Coca Cola, Fanta, Sprite-szentháromság, ami a legfontosabb, víz (10.000 riál
 1 liter), és gyümölcsös, alkoholmentes sör. Az alkohol szigorúan tilos, boltban nem kapható, de illegálisan beszerezhető. Mi elvagyunk nélküle. Nem is lenne jó ebben a fogadalom melegben (ez hazugság persze, egy baromi hideg sör itt is lecsúszna, ha csak úgy lehetne kapni).
A múzeumok, paloták és hasonló látványosságok Iszfahánban és Shirazban pofátlanul drágák. Egy belépőjegy áráért többszáz km-t lehet busszal utazni, de taxival is sokat. 150.0000 és 200.0000 között vannak a jegyárak, pontosabban vagy 150 vagy 200 rugó egy jegy. Ez félelmetesen meg tudja csappantani a forrásokat, főként, hogy amúgy is parázni kell, hogy legyen elég a pénz, mert itt a külföldi bankkártyával legfeljebb sajtot lehet szeletelni (a fetasajt nagyon finom). Az még a gond, hogy sok a fontos műemlék Iszfahánban, tehát nem nagyon lehet spórolni. A kalligráfiakiállítást azért ki lehet hagyni, bár nekünk nagyon tetszett, és ha megnézi az ember a két legnagyobb palotát csillióért, akkor a Hasht Behest palota talán elég kívülről. Amire nem kéne újból pénz kidobni, az a tető minaret, ami az utcáról pont ugyanúgy látszik, mint bentről, és persze nem mozgatják, no meg a vele egy utcában lévő, egy taxiúttal elérhető Ateshkadeh, a zoroaszteriánus tűztemplom egy kisebb hegy tetején. Na, itt majdnem befejeztük az utunkat.
160 rugó a jegy, és hozzá ingyen jár a halál. Az elején közepesen kényelmetlenül mászható, vannak nyilak, hogy merre érdemes továbbiakat kötni, aztán egyre feljebb már eltűnik a jelölés, marad a józan ész, már ha ilyen mutatványnál még lehet erről beszélni. Na, de látszik legalább fent a cél, a köralakú, felül nyitott kő- és vályogbódé, belül semmivel, ill. bocs, a fénnyel, hisz a Nap is a tűz maga. Márpedig itt tűzimádó szertartás helyszínéről van szó. Fel lehet érni olyan 10-15 perc alatt, na de le, ha nem jegyezted meg nagyon az utat, már nem olyan könnyű. Ha elvégre az utat, lehet kapaszkodni, hogy egyszercsak ne tudjon vagy inkább zuhanj le a meredek sziklafalról. Mi kétszer néztük be a lejáratot. Először, még az elején, tehát kb. a csúcs közelében volt olyan érzésem, hogy nem tudok hova lépni, mindenhol csúszik lefelé, és amikor sikerült visszaérni, akkor megint rossz ösvényen indultunk el, ami a semmiben végződött. Ekkor már lentről kisebb nézőközönség figyelt és izgult hangosan értünk, mutogatva, hogy menjünk vissza, na de ez onnan nem volt egyszerű. Ott csesztük el, hogy sokáii fotóztunk meg videóztunk, és a fickó meg egy apa a gyerekével közben lementek. Fentről a meredek, kiálló kövek miatt nem lehetett belátni a terepet. Fent még egy darabig megvoltak, fotózkolódtunk is, ahogy az erre szokás. Megtudtuk, hogy a kissrác neves gyerekszínész, később láttunk is fotókat a munkáiról az instagramján. Na, végül a faterja és egy helyi erő jöttek fel értünk, miután visszakínlódtuk magunkat a tűztemplomhoz, és ők vezették le az amúgy horrorisztikus, de legalább mászható ösvényen. A helyi arc ezt gyakran teheti, mert érződött a hangján a rutin, mikor rákérdezett arra, dollárunk van vagy eurónak, mert tulajdonképpen mindkettő érdekelné. Kapott is 10 eurót a megmentésünkért, amivel elégedettnek tűnt, mi meg hálásak voltunk neki és a jósorsunknak egyaránt.
A zorrókaland után húzzunk tovább széteső félben lévő taxinkkal Jolfába, az örménynegyedbe. Na, ott van kávézó nem is egy. Mind drága és überfantasztikus kávékat és teákat lehet ezekben a belül is figyelemreméltó helyeken inni, nem beszélve a világbajnok forró csokiról. Nem tudom, hogy hírünk kelt-e, hogy mi rekedtünk az Ateshkadeh-n vagy csak látszott rajtunk valami ilyesmi, de mondta, hogy ingyen adja a vizet, mivel onnan jöttünk. Amikor leértünk, többen mosolyogva mondták valamit (kb. sejtem, mit), és utána több autó indult. Nyilván ők is megvárták, mi lesz a végkimenetele a kalandunknak.
Jolfában már csak templomokat meg múzeumot néztünk, nix mászás. A múzeum egy részében (ez a Vakil templommal együtt nézhető meg) berendeztek egy tárolót a '15-ös örmény genocídium emlékére, amit a török állam még most sem ismer el hivatalosan, ha jól tudom. Megrázó, Auschwizra emlékeztető képek...
Nagy váltás volt viszajönni a belvárosba, ahol délután 4-5 -től újra élet van, vége a sziesztának, amikor itt a legtöbb múzeum is bezár átmenetileg. Este elképesztőek a parkok, és ekkor mutatja meg legjobb formáját a méltán világhírű főtér. Ott lenni leírhatatlan. A fantasztikus épületegyüttes kiviágítva, lovaskocsik rohangálása és csilingelése, a rengeteg ember a fűben, padokon piknikezve, a szökőkutak, szóval, minden. Az összes estét ott töltöttük. Az elvegyülés nem volt mindig sikeres, mert sokszor kérdezték, honnan jöttünk, hogy tetszik Irán, stb. Nem igaz az, hogy nem szabad szidni az aktuális és a régi vezetőket.Inkább azt javaslom, hogy először várjuk meg, hogy ők kezdjék a szidalmazást. Általában megteszik, bár a mostanit kevesebben szapulják. Azért az idősebbek, akik emlékeznek egy másik Iránra, szokták. Egy öregúr kérdezte tőlünk Tabrizban, hogy nálunk se lehet szabadon gondolkodni? Van fogalmuk általában Magyarországról, rendszerint a főváros nevét is ismerik, és hát Orbánét is sokan. Az egyik kashani szállásadók fia megjegyezte, hogy az unióban az egyetlen és fő diktátor. Amúgy a magyarokat testvérének tartják, hasonló az ováció, mint Törökországban, főképpen annak keleti részén.
Feltűntek a szállásunk pazar falfestményei és egy óezüst színű, mandalaszerű fémdomborítás. Mikor kicsekkoltunk, került elő a tulaj, aki  művész és elmondása szerint a tanítványaival maga festette ki a nem is kicsi régi épületet, a fémmandala pedig a phd-munkája. Búcsúzóul még a Gábor tenyerébe rajzolt egy madarat és egy kardot, az itteni yin-yang-szimbólumokat, de felsorakozott a szálloda tejes menedzsmentje, szóval meg voltunk becsülve. A recepciós  régi isfanani fotókat ajándékozott, mi meg neki pécsi képeslapokat és egy 500-ast a 'kollekciójába".
Még tudtunk volna maradni egy darabig, de tartani kellett a programot, és várt bennünket Kashan.

Rádió

Most csak egy gyors hír (persze, amint lesz időm, írok tovább) szóval, szombaton reggel negyed 8 és fél 8 között leszek a Kossuth rádióban).
Mikor felhívtak whatsapp-on, éppen buszon ültünk, és persze mindenki nézett, attán utána szólt egy fiatal iráni fazon, hogy "sziasztok, hallom, magyarok vagytok. A szegedi egyetemre jártam." 😊