Érkezések

időnként elolvassuk Vámbéry könyveiből az aktuális fejezeteket. Nagyon érdekes, hogy mennyi hasonlóság van a tapasztalataink között, pedig nemcsak sok idő telt el azóta, de kicsit eltérő technikai feltételekkel utazgatunk. Ami neki két napba telt, az nekünk kicsit több, mint másfél óra (Isfahan és Kashan közötti távolság). Az érkéseknél az első benyomások eddig azonosak az övéivel. Minden eddigi város valami elképesztő pukkanatnak tűnik első látásra, és csak lassan mutatja meg a többi oldalát. Teheráni kivétel, mert az nem lett se szebb, se csúnyább. Ill. rájöttünk ott is arra, hogy a full belvàrosban vagyunk, nem a vilàg végén, csak itt a belváros is ilyen csoffadt. Yazdba érve az volt az érzésünk, hogy egy sivatagi porfészekbe értünk, pedig csak hajnal volt, és mi meg álmosak. Mikor némi ejtőzés után kimentünk, már vettük a lapot, hogy az egyik legkülönlegesebb és egyben legszebb városban császkálunk.
Shiraz távolról csodaszép, közelről Yazdhoz képest jellegtelenül roggyant az óváros, az újabb építmények se valami szépek, és aztán ahogy mászkáltunk az egyes nevezetességek felé, lassan mutatta meg a város erősségeit, a gyönyörű parkokat, mecseteket és úgy zusammen a nagyon is elviselhető hangulatát.
Vámbéry is hajnalban ért Isfahanba, ahogy mi is, és egészen lehangolóan pakkantnak írta le, ahogy mi is láttuk, mert hogy az óvárosban laktunk, nem messze a Jameh mecsettől, ahol
 az utcák olyanok, hogy simán lehetnének akár New Delhiben is, a Main bazárban azzal a kivétellel, hogy itt azért nincs akkora bűz és mocsok. De azért akad persze mindkettőből. Az óvárosban is van egy nagy szögletes tér, körbevéve egyforma ablakos házakkal és középen üres szökőkúttal, ahogy az a világhírű főtéren látható. Tök olyan ez a tér,  ahogy Vámbéry a főteret és környékét írta le. Most viszont a főtér főleg estefelé élettel teli, csilivili, ahogy a környező utcák, parkok is, csak hát ezt fel kellett fedezni, és persze nem hajnalban nézelődni csak. Vámbéryt olvasni a helyszínen nagyon mulatságos és egyben tanulságos. A kard és lőfegyverek szerepét átvette az autó és motor  és annak gátlástalan vezetése bele mindenbe és mindenkibe. Értjük már a járdákon a vasoszlopok funkcióját, hogy miért kell azokon átzsurmolódnunk. Ha nem lennének ott, tuti, hogy felhajtanának autóval vagy motorral.
Vámbéry kicsit komótosabban vizsgálta meg a helyszíneket. Mi három és fél órát töltöttünk Persepolis ám, ő három napot, és persze mindenhová be tudott menni. Mi kb. három napig voltunk Shirazban, ő vagy két hónapig, egészen a nagy földrengésig.
Most éppen Kashan felé tartunk a sivatagban egy légkondicionált, szuper busszal, és kivételesen koraeste érünk új állomásunkra, Kashanba. De előtte még Isfahanról fogok írni. A kashani buszút egyébként kettőnknek annyiba kerül, mint egy belépőjegy valamelyik isfahani látványossághoz ( 270.000 riál, egy jegy meg 200.000) Ilyen durván leszedik a külföldi turistát. Fársziul ki vannak írva a jegyárak, így látjuk, hogy ugyanazt egy helyi erő 30 rugóért nézi meg. A hő Iszfahánban kicsit enyhébb, napon olyan 38 fok körüli. 

Shiraz

Végülis jó választás volt a Yazdból Perszepoliszon és társain átutazva érkezni, mert rengeteg időt spóroltunk meg. Shirazban a Golshan hotelben laktunk, ami kellemes és olcsó hippiszállás. Amint megérkeztünk, dörömbölés. Egy kiscsaj csörtetett be, alig érthető, gyors, csiripelő angolul beszélt, de nagynehezen kivettem, hogy utitársakat keres egy sóstói kirándulásra. Lent megnéztem a horrorárakat, és felhívtam a yazdi taxisunk shirázi kollégáját, akivel egyszer már összefutottunk Necropolisznál, és rögtön bejött a flegma humora. Kb.negyedannyiért mint a hosteles ár, megoldottuk az üzletet, és becsatlakozott még hozzánk Jónás, a német fiú is, így alig valamit fizettünk az egészért (20 dollárt összesen). Jonas harmadik hónapja van úton. Bringával járta be egész Iránt, Türkmenisztán, Azerbajdzsánt, meg a fene tudja, mit. Már a hazaútra készült, és leginkább csak ejtőzött. A kirándulás alatt szénné röhögtük magunkat a taxis szövegein, amit csak azért nem írok ide, mert hátha lecsuknák szegényt. Kidumáltunk alaposan mindent, ő eljátszotta a különböző nációhoz tartozó utasait, szóval volt röhögés végig. Abby Brisbane-ből jött, ahonnan szegény Steve Irwin származott, a Krokodilhounter, akit sok évvel ezelőtt egy rája ölt meg. Aki látta a filmjeit, kb. fogalmat alkothat arról, hogy Abby hogy beszélt. Pedig állítólag ügyelt az érthetőségre. A Sóstó nagyon érdekes, mert a száraz sóréteg fehér, a nedves rózsaszínű. Abbyék levették a csukát és beletrappoltak, mi inkább a szárazabb sódombokon mentünk befelé. Így is sikerült belépni olykor a rottyanós fészekbe. Az ausztrál csaj ráadásul ment tovább éjszakai busszal Isfahanba. Szerintem lerohadt a lába. A nadrágja szára olyan volt mint a fa, mikor kijött, de váltógatyája nem volt, ezért egy szárongot  tekert maga köré, és annyi. Ez itt Iránban, elég bátor mutatvány. A taxis mondta, hogy le fog esni a bőre, de éppen csak hogy leöblítette, és kész. Nekem még most is ég a talpam pár helyen, pedig azonnal lábat és szandàlt mostam utána. Azért a sóstavat mindenkinek ajánlom.
Shiraz Yazd után elsőre lehangoló, mert pakkantak a házak az óvárosban, az új van még jellegtelenek, tök olyanok, ahogy anno Vámbéry leírta. Távolról gyönyörű a fekvése, és ha megtelik élettel (értsd, kipakolják az árusok a cuccaikat), akkor izgalmasan vibráló lesz az egész. A parkok, kertek gyönyörűek, különösen a Hafez mauzóleumánál, ahol pihenés közben a költő megénekelt verseit lehet hallgatni. Nagyon kellemesen altató keleti zene. A kastélyban megismerkedtünk a kiállító miniatúrafestővel és egy képzősgyerekkel, aki éppen mutogatta neki a rajzait, és mikor megtudta, hogy a Gábor rajztanár, tisztára belelkesedett,  és ajándékba adta egy művét. Mi úton-útfélen pécsi képeslapokat osztogatunk, illetve. hagyunk a hostel kollekciójában, úgyhogy ha valaki Shirazban a kiváló Golshan hostelben szál meg, akkor az asztali dekorációk között ott találja a pécsi képeslapot.
Shirazban is megnéztünk minden kötelező látnivalót, de a legsúlyosabb élmény a nagy mecsetkomplexumban ért bennünket, ahova belépő nélkül be lehet menni, viszont a mobiltelefonon kívül mindent le kell adni, a mobilt bekapcsoltatták a bejáratnál, lájtos motozás is volt, aztán a foreign affairs-keresztbeszalagos, apácaszerű, szigorú, fiatal, csadros nővel be lehet menni, nekem persze randa világos csadorban (a Facebookon látható), hogy el ne tudjak vegyülni a tömegben. A csajszi kérdésemre azt válaszolta, hogy rohadt meleg a gönce, de nem baj, mert nagyon szereti a vallását. Elmondta, hogy mikor bemennek a mecsetbe, ahova nekünk nem szabad, akkor szeretnek mindent megtapogatni, mert itt rengeteg angyal röpköd, és a tárgyakoz meg az épület egyes részeihez csapódnak a szárnyaik, és ezek helyét jó érinteni. Nem volt könnyű komoly arccal hallgatni a szövegét. Magyarázta még, hogy a síiták mecsetei az imádkozó embert jelképezik. A hagyakupola a fejét, a két minaret a feltartott kezeket. A rendezői jobbon álló minaret a prófétáknak, a baloldali a 12 imámnak dedikált ojjektum. Mikor az összes tudnivalót előadta a csaj, ki akart bennünket kísérni, de kértem, hogy maradhassunk még, mert tényleg jó az atmoszféra. Megígértette egy tucatszor, hogy ugye, nem megyünk be, majd lekoccolt. Előtte megkérdeztem tőle, hogy a vécébe azért bementünk, ugye? És ekkor látszott rajta, hogy ő is gáznak tartja az egészet, mert sűrű elnézést kért, hogy itt ez megy, és öfkórsz bementünk a klotyóba. A Gáb  Egész utunk során nagy a ránk irányuló figyelem, szeretnek velünk, nagydarab írókkal  fotózkolódni, vagy csak megkérdezni, hogy "how are you".  Tényleg kedvesek, és a figyelmeztetésekkel ellentétben elég rendszerkritikusak. Igaz, a nemrégiben újraválasztott Rohanit - egy taxisofőrön kívül -nem szidta senki.
A múzeumbelépők ára az utóbbi pár éve a csillagos éghez közelít. Ami régen 5000-be került, az ma 1500000vagy 200000 rial.
Visszatérve a nagy vallási komplexumra, kívülről is látszott, hogy belül az egész csupa tükörragyogás, néhol színaranyból is. De el tudtuk képzelni, milyen lehet, mert előtte beengedtek bennünket egy csadorviselős mecsetbe, ami belül ugyancsak ilyen. Szintén a face-n vannak róla fotók. A belépés elég tortúra, mert a csadrosnéni utàn bevezetnek egy helyiségbe, ahol egy fiatal, rendőrnek kinéző illető baromi sablonos dumáját kell végighallgatni a fiatalokról, akik egy virtuális világban élnek. A végén annyira a  bizalmába fogadott bennünket, hogy kinyögte, hogy valójában az a baja, hogy nem tud feleséget szerezni magának. A dolog nemcsak, hogy drága mulatság, már ami az esküvőt illeti, hanem nem könnyű ismerkedni sem (ha a szülők nem intézkednek, gondolom én). Mikor elbúcsúztunk tőle, kérte, hogy imádkozzunk érte. Tényleg sajnàlni kellett. Én pedig még először viccelődtem vele, mikor megkérdezte, hogy mi a véleményünk a fiatalok kütyühasználatáról, és azt feleltem, hogy ez tök jó, és legszívesebben én is egész nap ezt teszem. Meg hogy jobb ez, mint a személyes kapcsolat, meg hasonlók. Na, mikor végeztünk a kissé sekélyes, ámde tanulságos csevellyel, léphettünk be a tükörből kirakott mecsetbe, én a férfi- és a női részleget egyaránt megnézhettem, és ebben az ezeregyéjszakás környezetben láthattam, hogy a csajok mennyire rühellik  a rájuk erőltetett rendszert. Persze már aki. Kicenzúráztam, hogy miket dumálunk.