7/01/2017

Persepolis és társai

Yazdból végül taxival mentünk (mivel mindenhol baromi sokat maradtunk, 100 ajróért) Shirazba, és közben útba ejtettünk pár apróságot, úgy mint Perzsia első uralkodójának sírját, a körülötte lévő palotamaradványokat (amúgy térdig se érő romok tényleg) és a már sokkal impozánsabb Necropolist és Persepolist, amire normál esetben min. 4 óra kell. Nekünk csak 2,5 volt. Nincs mit írni erről, mert látni kell. A Facebookra tettem fel pár képet, és ha belefér, még írok Shirázról is, csak most besűrűsödött kissé a menetrend, és néha aludni is kell. Shirazban is lehet nappal olyan 45 fok alsó hangon. Este viszont kb.27 fok.
Hol van net, hol nincs, olyan sokat kell vele szarakodik, hogy elmegy az ember kedve. De azért majd írok, mert történések vannak.

6/30/2017

Ejtőzés Yazdban

Miután a köt. programot letudtuk, egy egész nap ődöngtünk ebben a hihetetlen, ősi városban. Visszamentünk egyik kedvenc kilátó- és hűsölőhelyünkre, a turista könyvtárba, ami a Jameh mecset és az Alexanders prison közötti sétaúton van. Ez jópofa, fiatal egyetemi oktató ott a guide, aki a tetőről  elénk táruló városról mindent elmondott, és praktikus tanácsokat adott az út többi részére vonatkozóan is. Ez azért is jó, mert neki nemfűződött érdeke ahhoz, hogy bepalizzon bennünket.
Aztán kimentünk az óvárosból az életbe, illetve. a féléletbe, mert a nap nagyobbik része nyáron sziesztával telik, és alig mászkálnak az utcán. Ellenben este 11-kor tele vannak az utcák és terek, mert ők az európaiakkal szemben adnak arra, hogy ha az idő nem alkalmas bármiféle aktivitásra, akkor ezt a témát nem is erőltetik.
A városi forró flaszteren el kezdte a 13 éves túraszandálom talpának egy része megadni magát. Bementem egy mindenesboltba, ahol az eladó beszélt alapszinten angolul, és hiphop megragasztotta a levált talpszeletet. Egyik oldalt bekente valamivel, a másik felét megsprayzte, és mialatt elnyaltam egy fagyit rendesen összegyógyítottam a talpat a felsőrésszel az ezer kilómmal ránehezedve. Úgy látom, most is korrekt, így nem kell városban átváltanom a ámde pillanatok alatt  rohadalombüdössé váló Teva-szandálomra.
Megcsodáltuk a bazárt, ami ténylegesen bazárra hasonlított. Vehettünk volna jó sok csadort, de kaphatóak klassz anyagok  meg ruhák is, no meg táskák és mindenféle kacatok. Az óvárosban néhány művésznek is van boltja. Az egyik férjével véletlenül akadtunk össze, mikor érdeklődtem egy téren a csődület oka felől. Azt hittem, valami durva baleset történt, közben csak filmet forgattak, egy népszerű szappanopera epizódját. A fickóval, akinek végül meglátogattuk a felesége boltjàt, jól kitárgyaltuk az iráni filmeket. A felesége egy színes ruhás tök elszàllt csaj. Jók a fotói és egészen míves ékszereket, nyomatokat készít. Amikor ott voltunk, akkor is bütykölt valamit.
Jók ezek a véletlen találkozások, mert őket is jól kikérdeztük, és most már lassan körvonalazódik útunk északi része, ti. a csaj onnan származik, így jól ismerték a közlekedési opciókat.
Alaposan bejártuk este is az élő Yazdot, ennek a komplexumnak http://salamyazd.ir/en/4-4/ a környékét.
Nagyon könnyű Yazdban tájékozódni, csak a minareteket, kupolája és az óratornyot kell figyelni.
Késő éjszaka másztunk vissza a szállásunkra, pedig reggel már várt bennünket Doctor Ali, aki 90 euróért elvisz bennünket Pasrgadae-n,  Perszepoliszon és a Necropolison keresztül Shirazba. Ali száma: 0913 856 5801 Érdemes venni iráni simkártyát nettel.
Ja, ezt már utólag teszem hozzá, hülyeség taxival Yazdból Pasargadae-ba, a Necropolisba és Persepolisba menni és utána Shirazba. Sokkal jobb éjszakai busszal Shirazba, és utána fel Persepolisba és Necropolisba, majd vissza. Shirazhoz ezek közel vannak, Pasargadae-t pedig javaslom kihagyni, ha nem vagy régész, mert ezek zöme nem térdig, hanem tán bokáig se érő rom.

Zoroaszteriánus kirándulás

Tegnapelőtt és tegnap már hulla voltam írni, úgyhogy ma pótolom. Szóval, bejàrtuk az összes létező kirándulóútvonalat Arkadant kivéve, mert nem volt kedvünk tevegelni. Kharanaq baromi szép régi falu nagyon érdekes, romos házakkal, és itt làthazó az a bizonyos rezgő minaret, ami két éve három turista alatt annyira berezgett, hogy le is zárták. Azóta csak kívülről lehet látni. A Facebookra raktam fel egy rakat képet a helyről. Ide nem tudok, mert eredeti méretben tölti fel a blogger.com és csak utána butítja, előzetes szerkeszgetéssel meg utálom cseszni az időt.
Aztán jött Chack Chak, a zoroaszteriánus zarándokhely mélyen a kopár hegyek között. Maga az épületegyüttes nem egy nagy szám, lapos tetős, többszintes zarándokszállások, hanem a kilátás és persze a tűztemplom. A giccses Zarathustra-ábrázolásokat leszámítva nagyon rendben van. Lehet érezni a fílinget, és persze a füstöt is, miközben csepp, csepp csöpög a víz a sziklarepedésekből. Innen kapta a hely a nevét. Találkoztunk helyi zoroaszteriánus illetővel, és làttuk a rájuk jellemző fehér sapkát a szárnyas Fravaharral, aki a halála utáni Ahura Mazdàt szimbolizálja. A rítus tűz körül felfelé tartott kézzel imádkozásból és az Avesta közös olvasásából álll. A nők jellemző színe a vörös, a férfiaknak semmi különös, de a templomban segédkezők fehérben vannak, a tűz kezelője szájmaszkot visel. Olyan mint egy sebész. Később összefutottunk két belgával, akik ugyanott laktak, mint mi, és mondták, hogy Chak Chak-ot a taxisuk tanácsára kihagyták, mondván hogy az érdektelen.  Nagy hiba volt.  Ne hallgassunk bunkókra!
Csak Chak után jött Meybod a gyönyörű Narein kastéllyal, a fantasztikus panorámával. Mindenütt a vörösbarna agyagból és döngölt trágyából épített házak. Erre van egy ősi  karavánszeráj is, amilyenben Vámbéry szállhatott meg. no meg a híres jégház, ahol egy hegynyi jeget tároltak, és a 4000 galambot befogadó - ma már szerencsére nem működő és tiszta galambház, amelynek felső végén csörgő láncokkal védték meg a madarakat a kígyóktól.
Ezek a helyek mind elég olcsóak, 80 - 160 ezer riál közötti áron futnak.
Kis ejtőzés és nagyon jó vegakaja (lencsés rízs joghurttal és sütőtök) húztunk a többi zoroasteriánus helyre: Ateshkadesh-hez a 470 óta működő tűztemplomhoz, és a régi temetkező- illetve éppenhogy nem temetkező, hanem madaraknak holtakat kirakó helyhez, a két hallgatás tornyához. Mindkettőben be lehet menni. Sétálni a halottak teraszán és benézni középen a gödörbe, ahova tudomásom szerint a csontokat dobták, helyet adva az új delikvensnek. Ma a zoroaszteriánus nép is a földbe temetkezik.  Megnéztük a Bahh-e Sokat Abad kertet is (olyan jó, hogy a szövegszerkesztő mindig Abádszalókra javítja), ami kb. 300 rugóba került, és ahhoz képest elég csoffadt kis hely.
Este Zurkhane-val zártuk. Ez egy kör alakú küzdőtéren folytatott kardió- aerobiktréning némi cirkusszal, tradicionális kellékekkel mint baromi nagy súlyzós, láncon csörgő izék és az énekes, aki dobol is, és cintányért ütöget. Egészen durván jó volt az egész. Amúgy a szufival rokonítják ennek a szellemi alapját. Kívül ül az edző, aki beordibál időnként, és bent az arcok között is van egy főnök, aki időnként tradicionális párbeszédet folytat a többiekkel, aminek a végét, a rövid imaszöveget a nézők is recitálják. Otthon majd teszek fel videót.
Későbbi utazóknak: ha reggel érsz ide, egy nap alatt meg tudod nézni a fontosabb helyi nevezetességeket és egy nap alatt a többit. Tehát, ha sietsz, két nap alatt teljesíthetőna pöttöm, csak éppen elmarad az érzés, a Yazdban ejtőzés, bolyongás, ami valami baromi jó.
A Silk Road Hotelben remek tea van egész nap ingyen, lehet röhögni a keretes, párnás helyeken, palackos víz és dobozos üdítő is ingyen kivehető a hűtőből. A reggeli svédasztalról be lehet kajálni, egész nap nem kell utána enni, csak vizet inni, de azt sokat.

6/29/2017

Nehézségek

Az a helyzet, hogy újabban alig jön be a blogspot szerkesztőoldala. Fotókat felrakni képtelenség, úgyhogy egyelőre ajánlom a facebookot, mert ott legalàbb fotókat meg tudok osztani. Telón utálok írni. Amint lehet, azért folytatom a blogot.

6/27/2017

Vályogváros a sivatagban

Hajnalban szólt a buszon egy arc, hogy Yazd, és kilőttük magunkat a hajnali nagy büdös semmibe. Negyed 6 lehetett, kellemes langyos szél fújt. Egy taxis ott termett rögvest, és már zötyögtünk is a ladaszerű, gázmeghajtású autóval a városba. Jó sokat mentünk, fél órát kb. de annyit fizettünk, mint Pécsen egy Urán-Kertváros távra. Pedig szerintem így is sokat fizettünk, mert képtelen voltam alkudozni. A Silk Road hotel oázisába érkeztünk, ahol már hajnalban elfoglalhattuk szállásunkat, ami egy fejedelmi lakosztály, szép, keleticsempés fürdőszobával.  Aztán úgy felébredtem, hogy még mostam is, majd némi ejtőzés  és kiváló svédasztalos reggeli után jártunk egyet a nap legmelegebb szakában az óvárosban. Elsőként a közeli mauzóleumot néztük meg a fantasztikus csempék miatt, aztán jött a nagymecset, ami tényleg lélegzetelállító. A törökökkel szemben itt nem gáz ima alatt bemenni az amúgy teljesen nyitott mecsetbe. Egy mollah és egy 7-8 éves forma kiskölyök voltak az előimádkozók. A papok tök komolyan csinálták végig a rítust, miközben a kisfiúcska hangját kihangosítva a minaretből is lehetett hallani. Az ima alatt, mikor a homlokukat a szőnyeghez érintik, van, aki egy kis agyag korongot vagy -kockát rak maga elé, és ahhoz érinti a homlokát. Annyira tetszettek ezek az agyagizék, hogy egy mintás darabot elkértem emlékbe. Aztán próbáltuk követni a Lonely Planet által ajánlott sétaútvonalat, de totálisan más irányba sikerült menni. Utólag nem bánom, mert így az óvárosnak azt a részét néztük meg, ami valóban régi, de még nem kivikszolt. Így aztán táblákat se találtunk, csak kóboroltunk a sikátorokban egyre messzebb kerülve a nevezetességektől. Aztán mikor visszatértünk a főmecsethez, onnan már pikpak minden meglett a rendezett óvárosban. Baromi klassz a turistakönyvtár a kilátó alatt, ahonnan mindent belátni. Nem sorolom a fő nevezetességeket, lényeg, hogy mindhez elcaminóztunk. A Gábornak a végére már kigyulladt a feje, ezért sietni kellett az Alexanders prison-ban.
Délután befizettünk egy sivatagi kalandra. Az eupoliszosok által is igénybe vett sofőrrel és Jannal, a lengyel jogászfiúval mentünk,  és a sivatag aljában még összefutottunk egy mashadi családdal, kőgazdag, de nagyon rendes emberekkel. Egy darabig elmászkálódtunk, aztán jött a horror. Nem, nem a homokdűnék, amelyekre nehéz felmászni, hanem a helyi, vagány, ám rozoga dzsippel száguldozó, öngyilkos- és egyben gyilkosjelölt sofőr személyében. Iráni barátaink meghívtak egy dűnéken ámokfutó körre. Hatan szálltunk be a miniatűr autóba, de talán jobb is volt így, mert  nem estünk ki, mikor 6G-vel zuhantunk lefelé a dűnéken. Egyszer Jant lecserélte a fószer két sikongató csajra, akik előtt még jobban akart bizonyítani. Viszont az autójában egy baromi nagy deszka megadta magát és ránk zuhant. Valami előre is eshetett, mert az első szélvédő is megrepedt. Engem fejbekólintott a fa, de szerencsére a nagyját kézzel védtem, a Gábort lábon vágta egy darab. Némi horzsolással és dagadással megúszta. Az iráni nő viszont nagyot kapott,  és egy darabig aggódunk miatta. Mikor vége lett a kalandnak, addigra ő is jobban lett. Szóval, csak óvatosan a sivatagi őrültekkel! Holnap kirándulást tervezünk, és remélem nem kötünk ki valami baromságnál, hanem Zarathustra jegyében telik a nap. A hőmérsékletről: napközben agyrohasztó meleg, este a sivatagban 25 fok körül, a városban kb. 30 fok, de száraz meleg, tehát nem gáz.

A sivatagban...




6/26/2017

Golesztán


Ma hosszas hezitàlás után úgy döntöttünk, hogy nem kötődünk köldökzsinórral az egyik ismert helyi szervezőhöz, és maradunk az eredeti utitervünknél nagyjából, mert nem bírjuk a kézivezérlést még akkor se, ha nem mond az illető hülyeséget. Az állandó telefonálgatás iszonyat sok időt vett el röpke együttműködésünk alatt is (ő intézte első szállásunkat, a pickup-ot és a telefonkártyát, és működő, ingyenes von app-ot ajánlott. A telefon helyi SIM nélkül a milliomosok kiváltsága. Egy perc 800 Ft körül. De a hívásfogadás is horror. Ne is hívjon senki, nem veszem fel. Viszont whatsup, Viber van, a Facebook csak vpn-nel elérhető.
Ma egy nagy programunk volt: a Golesztán palota. Mikor végignéztük az üvegmozaikos termeket, a mintás csempéket mindenütt, Vámbéry jutott eszünkbe, hogy milyen igazat írt. A többit kiöncenzúráztam. A régi perzsa képkiállítás bejáratánál szóltak, hogy először menjünk a főbb látnivalókhoz, mert kevés az időnk. Szerencsére még belefért, hogy visszamentünk oda. Kb. 2.5 óra alatt alaposan megvizsgáltuk mindent. Nem szórakozni mentünk be, hisz mégiscsak  fejenként egy milliót fizettünk.
Természetesen ma is minden zárva volt, még a német követség erődszerű épületével szemben lévő állítólag kiváló pénzváltó is. Így aztán az utcán kellett váltanunk és folyamatosan figyelni,átvágnak-e. Egész nap 38 körüli volt a hő, de az otthoni kánikulánál jobban kibírható.
Teheráni sok tekintetben hasonlít Delhire azzal a különbséggel, hogy itt nincs az a fajta városnegyed, ami az India Gate környékét jellemzi, hanem kicsivel jobb állapotúak a házak, mint a Main Bazárban. Kajáldák a streetfood kebabosokon, falafeleseken kívül állítólag underground-részlegben vannak, de ilyeneket még nem találtunk. Majd talán, ha visszatérünk, sikerül. Taxival azért egyszer elvitettük magunkat egy étterembe, ami tényleg az is volt, egy ötcsillagos szállodáé, ahol fejenként 20 dollárért annyit ehettünk volna a svédasztalról, amennyi belénk fér. Mi mégis az utcai kajáldát választottuk a félméteres kiflibe töltött falafellel. Ami nem volt olyan finom, mint amilyet más, falafellelevő nemzeteknél lehet kapni, de azért be lehetett tolni gond nélkül. Most muszáj aludnom egy kicsit, mert hulla vagyok.


Bocsi, Zebrina, válaszolni akartam a bejegyzésedre, erre véletlenül kitöröltem. Szóval, van a női szakasz egyedül utazó nőknek, és a zömében férfiakkal teli, ahova férfiakkal utazó nők is felszállhatnak.

A biztonságról...


Az utazás előtti napok hírei (szaúdi koronaherceg kedves üzenetei Iránnak, a londoni terrorhelyzet), kicsit paráztattak. Elképzeltem a brutális biztonsági intézkedéseket, főleg olyan járat esetében, mint a miénk, de ehhez képest minden tök nyugi volt, és itt Iránban se a félelemről szól az élet. Azért pár érdekesség volt. A British Airways teheráni járatán csak férfi sztyuvik voltak, egy nő se, és mindegyik palin látszott, hogy ha valaki óberkodna, képes lenne nem sokat teketóriázni. Inkàbb egy kravmaga szakosztálynak néztek ki, mint  sztyuárdoknak. Némelyikük karja olyan volt, mint a combom, csak éppen nem hájból építve. Az egyik kopasz, favágószakállas, marcona pofa gyakran ült szemben az utasokkal, nemcsak akkor, amikor le- meg felszálltunk, és fürkészte a népet. Amúgy kedves volt mindegyik.
Teheránban minden metró bejárat olyan, mint egy erőd, a nagyobb csomópontok mint egy mecset, és géppuskás katonák őrzik. Amúgy ők is kedvesek, kérdezés nélkül jönnek,  hogy miben segíthetnek. Az általam jól ismert és beszélt keleti angolt használják, csak a kiejtés ük nem olyan mókás, mint az indiaiaké.
A járdákon a kereszteződésekben vastag vasoszlopok vannak, és köztük kell átzsurmolódni. Ennek, gondolnom, az a fő oka, hogy ne hajtsanak fel a járdára motorral vagy autóval, mert amilyen gátlástalanul vezetnek, képesek lennének rá.
Teheránban a legnagyobb veszélyforrás a közlekedés. A gyalogosoknak zebránál sem állnak meg. A kevés villanyrendőrt tiszteletben tartják általában, de nem mindig. Úgy megyünk át a baromi nagy forgalomban, hogy egy bátor helyi kamikazehoz csatlakozunk, és próbáljuk nem elüttetni magunkat. Állítólag magas is a közlekedési balesetek száma. A járműpark egyébként lepukkant. Azért vannak újabb járgányok is, pl. az a VIP- busz, amelyen ezt a szöveget írom. Ha befejezem, megnyomok mellettem egy kart, és majdnem fekvőhelyzetbe kerülök. Egy nagy párnás lábtartó is van alattam. Ja, és frankó film megy, nem bollywoodi-jellegű szar, hanem valami dráma, olyasmi, mint az Oscart-kapott "Client" c. film. A buszon nincsenek látható óvintézkedések. A jegyvásárlásnál a nevünket kérték csak, nem volt hosszú procedúra, mint az indiai vonatjegy-vásárlásnál. Bár itt még vonatjegyet nem vettünk. Most amúgy nincs szezon, könnyű jegyeket venni és szállást intézni. Októberben ez nem ilyen.
Visszatérve a buszra, éppen gondoltam, hogy szellőztetek egy kicsit, leveszem a kendőt, mivel alig vagyunk a fedélzeten, és ahogy ezt kigondolt ám, abban a szúrásban felszállt egy mollah az ő szigorú tekintetével. Nálánál csak én néztem morcosabban. Itt ül most mögöttünk, figyelő tekintetét a hátamban érzem. Most hátra is néztem. Már alszik.
A meleg lehetne még veszélyes, de ivással és árnyékkereséssel kibírható. Most kint 21 fok van. Sivatagi éghajlatú Yazd, nappal szerintem hőgutmanszerű állapotokkal, estefelé meg már hűvösebb van. Majd mindig írom a hőmérsékletet. Vettem két felsőt. Ezek a viszkóz cuccok nagyon jók a melegben, és a felkötött haj kendővel melegségügyileg szintén nem gáz, csak a csúszkálást gyűlölöm, meg a kényszert. Azért most nem fogok kísérletezni a mollahhal.
Nem szólt be eddig egyébként senki, kellőképpen vén is vagyok ahhoz, hogy vegzáljanak. Beszélgetni viszont mindenki szeret, és nagyon imádják hallani, ha dicsérjük Iránt.
A taxis, a pénzváltó és a nekik kerítő haverjaik azért egy külön kaszt. Imádják az embert megkopasztani. Elő is kellett venni néhány indiai dumámat, pl. hogy attól még hogy európai vagyok, nem vagyok hibbant, meg hasonlókat.
Jó hogy írtam az előbb, hogy nincs biztonsági intézkedés. Nem a fenét nem. Azóta felszállt egy katona, végigment, arcbabámult, most meg egy checkpointnál álltunk meg valami rendezettebben kinéző városba bemenet. (Jó hír: a mollah leszállt.) Megint megálltunk, a Gábor szerint csak pisálni szállt ki valaki. A kijelzőn 0 óra 01 perc, a volvóban olyan 25 fok, kint még mindig 21 fok. Nyom a konty. Viszont így nem kell figyelni, hogy mindenhol kilóg a hajam.

6/25/2017

Néhány fotó





Ramadan utolsó napja

Ramadan utolsó napja van - szerencsére. Kicsit nem számoltunk ezzel, és keveset váltottunk az Imam Khomeini Airport emeleti pénzváltójában. Mindenki váltson ott bátran! Egész nap nem találtunk pénzváltót utána, de még egy csoffadt kajáldát, teázót sem, mert úgy néz ki, hogy ramadan utolsó  böjti napját komolyan veszik. A pénzváltók vagy zárva voltak ma, vagy még ki se  a nyitottak  szerte Teheránban (vagy mi vagyunk  a reménytelenül bénák). Csak vizet és üdítőt lehet venni kioszkokban, metró-aluljáróban. A bazárban vettünk elég finom sütiket, ezt, és az otthonról hozott maradék szendókat takarmányoztuk be. Ha így folytatjuk, nem kell olyan távolra menni, hogy beleférjek a képbe.
Teheránba érve 70-es évekbeli szocializmusjellegű pakkanat és és az ortodox iszlám fura keveréke csapott meg. Ez utóbbi alatt a nők öltözködését értem. Érdekes, hogy nem nindzsák,  mint általában a Közel-Keleten, hanem a katolikus templomok Szűz Mária-ábrázolásai jöttek velünk szembe.  Oyan leplekben, fejfedőkben voltak a nők mint ahogy a templomi falfestményeken lehet látni. Persze nem mindenki,  mert vannak modernek is,  akik aligsálat hordanak élénk színekben, azt is egészen hátra csúsztatva a fejükön. Sok a kis, keskeny orrúra műtött csaj, és lehet látni leragasztott orrúakat is. Tudtam erről a fura divatról,mégis döbbenetes volt közelről látni. Félhullán, időnként káromkodva a csúszkáló kendő miatt kavarogtunk a kissé meleg és büdi levegőjű városban. Nem taxival, hanem metróval mászkáltunk a férfival utazó nőknek is megengedett, de alapvetően férfiszakaszon. A Gábor szerint tesztoszteronszagban, szerintem csak izzadság- és büdösgatyaszagban zsurmolódtunk a kínai vagonokban. Összefutottunk egy diplomatával, aki ez utóbbi információt adta, és tényleg, tök olyanok voltak a kocsik, mint a pekingi metróban. A tömegjelenetek viszont a delhi metróra hajaztak. Ment előttünk egy mollah, és nem tudtam megállni, hogy ne idézzem fel Jafar Panahi egyik filmjének jelenetét, mikor - tartva a mollahok  erkölcsrendészeti intézkedéseitől - a taxisoknak mindig sürgős fuvarjuk akadt, csak hogy ne kelljen őket felvenni.  Alkalmi segítőnk elmondta, hogy a fehér turbánosok a mezei mollahok, a tanítók, akiktől tartanak, a fekete turbánosok. Néha vissza kell néznem a szöveget, mert nem tudom az új tabon kiiktatni a szövegfelismerő funkciót, ami új értelmet ad bejegyzéseimnek.Az előbb, mikor beírtam a "mollahok"-szót, "kollagén"-re írta át. A hangos szövegfelismerő is ilyen vicces, úgyhogy maradok a tabondobolásnál. Jàrtunk a bazárban, ami már nem az sajnos, hanem egy nagy, sokszintes, labirintusszerű pláza, szinte csak ruhaboltokkal. Basszus, megőrülök, folyamatosan fütyül a légkondi. Vajon túl van az éves karbantartások, és vajon a melyik évesen?  Most már többszólamban fütyül. Kimetróztunk még az Azadi towerhez, Teheráni jelképes beton-emlékművéhez is. Lesznek majd fotók, ha meg tudom oldani. Most képtelen vagyok többet írni, mert percenként elalszom a sípolás ellenére. Holnap vagy Simba megyünk, vagy Yazdba,ez még elválik. 

Úton

Hát nem volt könnyű megérkezni. Már előtte se aludtam túl magam, így a gépen éjszakázás meg a mai nap pont zombivá tett. Valójában félájultan néha mondat közbe bele-belealudva írok, úgyhogy előre is bocsi, ha hülyeséget.
Transzerbusszal jöttünk, mert Pécs megint egy órát távolodott Pesttôl, és hát a 3-as metró se egy életbiztosítás. Így aztán kellemesen eltársalogva utaztunk a klimatizált buszban a reptérig. Utána már nem volt olyan klassz órákig ülőhely nélkül várni Ferihegyen, amelyet már rég kinőtt az ingázó utazóközönség. A csomagfeladást se siették el, ezért aztán megint alig maradt időm arra, hogy kiélvezzem a vipváró-adta hízlaló kényeztetés túl. És hát naná, hogy a Cib-goldkártyával csak egy ember mehet be. Na, mindegy, majd a repülőn, gondoltam, de Londonig fapados ként ment a British, minden csak pénzért volt. A London-Teherán-járaton aztán rápótoltak, mert egész jó indiai csirkés kaja volt, vörösbor, dessertpuding, szóval, nem volt ők panaszra. De az egyik kaputól átmenni a másikig a Heathrew-n azért horror. Ez a a heathrew már akkora, mint egy közepes város. Először jó sok gyaloglás után - mindig a lila úton - megérkezünk a buszhoz, ami a másik terminál épületéhez visz. De ott még folytatódik a móka sok gyaloglással mozgójárdával és -lépcsővel, ami aztán egy vonatúttal végződik, ahonnan a kapu már egy kisebb camino után meg is lett. Végig kint volt a kijelzőn, hogy megnyitották a kaput, pedig csak ácsorogtatták a népet még jó sokáig. Végülis, ez arra jó, hogy ne akarjon az ember jó darabig ficeregni a repülőn.
Alig hogy kiszálttunk, és váltottunk némi pénzt, többet kellett volna, már jött is az ember kezében a nevemmel! A volt Firouzeh hotel legendás embere, Mr. Mousavi sofőre már várt, és vitt bennünket egy jó kis belvàrosi, olcsó de tiszta helyre, a Hotel Saeed-ba (38 euro volt egy szoba reggelivel). Mousavi úr totál átírná az utitervünket, és még hezitálunk, hogy hagyjuk-e neki.
Kakas Éva kérdésére, hogy miért pont Irán, a változatos táj, az építészet és a fura szokások tanulmányozása lehetne  a válasz. De leginkább önismereti trip, öregkori elhülyülés elleni kezelés egy ilyen út.




Érkezés Iránba

Na, túléltük az utat, mindjárt írom a blogot.