Kashanba kivételesen nappal érkeztünk. Taxival a Golshan Historical House-hoz vitettük magunkat, amit még Shirazban ajánlottak nekünk. Szép is az a hely, de nagyon drága (50 euró per kétágyas), és már annyira elszálltak maguktól, hogy az e-mailemre se válaszoltak. Ezt szóvá is tettem nekik, mielőtt otthagytam őket, hogy megnézzük azt az ajánlatot, amelyet az utcán tett nekünk egy angolul jól beszélő pali. Az ő totál felújított, gyönyörű, szintén történelmi házban berendezett szobáját választottuk 25 dollárért. Rajtunk kívül még két páros lakott a házban, franciák és spanyolok. Rögtön letárgyaltunk a gazdákkal két túrát másnapra. Az elsőre csatlakoztak hozzánk a franciák is. Emily és Yoan egy informatikai cégnél dolgoznak villamosmérnökként, mindketten jól beszélnek angolul, és tök normálisak. A délutáni, esti és végülis éjszakába hajló túránkat két pekingivel, egy sebésznővel és angolul beszélő egyetemista lányával tettük meg. A délelőtti túrán a szállásadó pasi egyik, mobiltelefonálási mániában szenvedő lánya, a másikon a sokkal kedvesebb, francia-angol szakos, tök intelligens és laza - sőt bevállalós - lánya, Fatima volt velünk.
A szállásunk kis sikátorban, az egyik fő látványosság, a nagymecset mellett volt, úgyhogy Kashan egyik kötelező látnivalóját még az első este kipipáltuk. Reggel aztán indult az üzem. Az egész napért 95 dollárt fizettünk kettőnkre. A városban és környékén a legvadabb száraz, sivatagi meleg van, napon tuti 50 fok körül. A Gábor a végén már akut hőgutaközeli állapotba került. Én jól bírom az ilyesmit, ha van látnivaló, egy kis meleg meg se kottyan. Még hijabban sem, amit itt kivételesen akkor is feltettem volna, ha nem kötelező, mert ez itt valójában praktikus viselet.
A délelőtti túrán jártunk Abyanehben, a vörös iszapszerű matériából épült ősi faluban, Gábor szerint sárfaluban, ahol fehér alapon virágos kendő a nők viselete, amit egy ideig be akartak tiltani, hogy ők is fekete csadorba bújjanak Allah egyetértésével, de a falu ellenállt, és most már az állam se ugat bele a dologba, mert rájöttek, hogy ez is a turistaszerző mutatvány része. Már az elején letértünk a turistaösvényről, így láttuk a szegényes, ámde annál festőibb falut, aztán persze megkerestük a turistaösvényt, hogy a kijelölt épületeket végigjárjuk, majd felmentünk a szemközti várhoz is néhány , a faluról készülő átnézeti kép erejéig.
Ekugrottunk még egy ún. földalatti városhoz is - inkább járatnak nevezném - ahol négykézláb kilométereket lehet megtenni, és bementünk 200 ezer egységért fejenként az amúgy baromi szép Fin Gardenbe. Voltunk az itt is fellelhető zoroaszteriánus tűztemplomban, és a csodálatos niasari vízesésnél. Az irániak minden helyet otthonossá tesznek, így a vízesést is belakják. Temérdek család vonult ki szőnyegekkel, kajával, szamovárral vagy termosszal, és piknikeztek, alszanak a vízesés lábánál. Egy csomóan a víz alá àlltak fotózkolódni. Nem lehetett megfázni, mert dögmeleg volt. Alighogy visszatértünk. az első túráról, már kezdődött is a második. Fatima, két kínai csaj, anya és lennonszemüveges lánya, és két fiatal taxiscsákesz jött velünk, akiknek Fatima felváltva udvarolt. A két fickónak nem volt ellenére a dolog, mert Fatima nemcsak jól nézett ki, hanem tele volt vitalitással és humorral. A két autó egymás mellett száguldott a sivatagi úton. Fatima és a kínai csaj, a nevét képtelen voltam megjegyezni, kibújtak az oldalsó szélvédő nyílásán, és az ablakba ültek, onnan szelfizgettek, én meg az ablakon kilógatott goproval vettem a mutatványt.
Megnéztünk pár romos kastélyt, egy helyreállított karavánszerájt, egy szerencsére magasabb építésű földalatti várost, majd a Maranjab sivatagban lévő sóstóhoz értünk, ami az Urumia-tó után a második legnagyobb, és persze csontszáraz az évnek ebben a szakában. Éppen ezért viszont érdekes sóformációkat lehet megfigyelni. A Facebookra tettem fel róla képeket. Aztán naplementekor felmásztunk egy homokdűnére, ahol a taxissrácok a felvitt faágakból faszenet égettek, és egy ősöreg szamovárban vizet forraltak vele, aztán kezdődhetett is a teázás és a fauna tanulmányozása. Óriás ganajtúró bogarak érkeztek, akiket erőszeretettel pöckölgettek a taxisok Fatima sikongatával kísérve. A sivatagban - még délelőtt - sikerült látnunk az egyik nagy atomenergetikai komplexumot is, ami leginkább a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinátra emlékeztet, bár a közelben figyelő tankok nem igazán erősítik az ojjektum mezőgazdasági jellegét.
Az esti teázkolódás utáni csirkés-rizses vacsorát követően, amit egy karaván szerdától átalakított, szezonon kívül tök üres fogafóban ettünk, azt hittük, hogy végre vége a napnak, de nem, mert éjféltájban még elvitték bennünket az egyik régi mecsetkomplexumba, a 12 híres imám közül az első fiának mauzóleumához. Itt oda is engedtek a síremlékhez, megfogdoshattuk az elválasztó rácsot, ahogy a helyi erők teszik, hogy közelebb érezzék magukat a szent holttesthez. Megkérdeztem Fatimát arról, hogy ők is hisznek-e a sír körül rôpködő angyalokban, de megnyugodtam, mert határozott "nem" volt a válasz, annak ellenére, hogy előtte kifejtette, hogy muszlimkénk alapvetően nem érzi korlátozva a jogait, ami nemcsak a híjab viselésében, hanem az ellenkező neműekkel való együttbulizást is igencsak korlátozza, hogy a többitől ne is beszéljünk.
Kissé kinyuvadva értünk histórikus, szuper lakunkba, ahonnan másnap kicsekkoltunk, hogy megkezdjük legvándorabb napunkat.
Először is bejártuk Kashan történelmi emlékeinek egy részét. A horror múzeumárak itt is lohasztólag hatottak, de valószínűleg nemcsak ránk, mert már kitalálták a kombinált múzeumjegyet, amivel egy fürdőt és két nagy történelmi házat meg lehet nézni összességében olcsóbban, mintha külön-külön vettünk volna rájuk jegyet. Ezek az építmények tényleg gyönyörűek, jellegükben hasonlóak, de nem lehet betelni az áttört ablakok, boltívek, kis belső parkok látvànyával. Az időjárás azonban bekeményített. Ha nem találunk az egyik házban egy fantasztikus, hűvös éttermet, a Gábor öngyulladás következtében valószínűleg életét veszti. Már árnyékban is sütött a levegő. A történelmi házakban, ahogy Yazdban is, természetes légkondi tisztító, ún. bidgárt építettek, sok a talajszint alatti, hűvös szoba, szóval tudták, hogyan kell védekezni az iszonyú hőség ellen.
Az étteremben a Gábor maradt a biztonságos kebabnál, én a bevállalósabb kaját választottam, a babos húsos keveréket, amiből a pincért egy döngölővel pépet passzírozott, a levét levesként lehetett megenni, a sűrűjét kenyérre kenve. Később Tabrizban is találkoztunk ezzel a kajával.
Nagyon elment az idő, nem is tudtuk még akkor, hogy mennyire, mikor - csomagjainkat felvéve - taxit fogtunk, hogy Qom érintésével Teheránba menjünk, és onnan tovább éjszakai busszal Tabrizba. Kifogtuk Mohammad, a szétesőfélben lévő taxi tulajdonosát, akit először csak arra akartunk kérni, hogy vigyen minket a buszhoz, de végül megalkudtunk vele 800.000 rialban, hogy vigyen el bennünket Qumba. Akkor még nem tudtuk, hogy ez két okból is szerencsés lépés volt.
Qomba ugyanis a turistákat csak este 7-ig engedik be, utána csak muszlim hívőnek és persze helyinek, és nem turistának kinéző egyedek mehetnek be a Fatima mauzóleumához. Részletek itt:
https://en.m.wikipedia.org/wiki/Fatima_Masumeh_Shrine Nagyon csalódott képet vághatunk, mikor közölték ezt velünk, és hogy semmilyen körülmények között nem lehetséges, hogy akárcsak pár percre bemenjünk. Ám ekkor ott termett egy kisgyereket a karján tartó nő és a férje, akik határozottan és kitartóan intézkedni kezdtek, beszéltek a főnökökkel meg minden létező, nagylétszámú szervvel, és végül csodák csodája, egy őködő, csadoros felvigyázónővel, aki először a legellenségesebb volt, beengedtek miután felhúzták rám az idegeneknek rendszeresített világos klepetust. Aztán megenyhült a csaj, beszélt a családjáról, végül nagyon barátságos lett. Nem sok időnk volt, de a lényeget láttuk, Fatima mauzóleumát kívülről, az aranykupolát közelről, kicsit be is láttunk a mecset belsejébe, meg az egész épületegyüttest megsasolhattuk a nagy emberforgataggal. Amúgy is hamar akartunk távozni, mert el kellett érnünk az utolsó buszt, ami Teherán északi buszpályaudvaráról indult. Szerencsére megint mindenki segített, a taxis megkereste az éppen induló buszt, a másik taxis átvitt bennünket ezerrel, lényeg a lényeg, elértük az utolsó éjszakai járatot.
Kashan különben a történelmi emlékeket leszámítva elég jellegtelen város, tele körforgalomnál, amelyek miatt jól el lehet tévedni. Az emberek viszont überkedvesek. Pl. bementünk egyik este egy csillavilla tükrös mecsetbe, ahol éppen a halottakat emlékeztek, és azonnal odajöttek hozzánk, sütivel kínáltak, faggattak, hogy kik vagyunk, hogy tetszik Irán, és ha még maradunk kicsit, szerintem az otthonukba is meghívtak volna bennünket. Ez egyébként elég jellemző. Döbbenet, hogy mennyire vendégszeretőek.
A szállásunk kis sikátorban, az egyik fő látványosság, a nagymecset mellett volt, úgyhogy Kashan egyik kötelező látnivalóját még az első este kipipáltuk. Reggel aztán indult az üzem. Az egész napért 95 dollárt fizettünk kettőnkre. A városban és környékén a legvadabb száraz, sivatagi meleg van, napon tuti 50 fok körül. A Gábor a végén már akut hőgutaközeli állapotba került. Én jól bírom az ilyesmit, ha van látnivaló, egy kis meleg meg se kottyan. Még hijabban sem, amit itt kivételesen akkor is feltettem volna, ha nem kötelező, mert ez itt valójában praktikus viselet.
A délelőtti túrán jártunk Abyanehben, a vörös iszapszerű matériából épült ősi faluban, Gábor szerint sárfaluban, ahol fehér alapon virágos kendő a nők viselete, amit egy ideig be akartak tiltani, hogy ők is fekete csadorba bújjanak Allah egyetértésével, de a falu ellenállt, és most már az állam se ugat bele a dologba, mert rájöttek, hogy ez is a turistaszerző mutatvány része. Már az elején letértünk a turistaösvényről, így láttuk a szegényes, ámde annál festőibb falut, aztán persze megkerestük a turistaösvényt, hogy a kijelölt épületeket végigjárjuk, majd felmentünk a szemközti várhoz is néhány , a faluról készülő átnézeti kép erejéig.
Ekugrottunk még egy ún. földalatti városhoz is - inkább járatnak nevezném - ahol négykézláb kilométereket lehet megtenni, és bementünk 200 ezer egységért fejenként az amúgy baromi szép Fin Gardenbe. Voltunk az itt is fellelhető zoroaszteriánus tűztemplomban, és a csodálatos niasari vízesésnél. Az irániak minden helyet otthonossá tesznek, így a vízesést is belakják. Temérdek család vonult ki szőnyegekkel, kajával, szamovárral vagy termosszal, és piknikeztek, alszanak a vízesés lábánál. Egy csomóan a víz alá àlltak fotózkolódni. Nem lehetett megfázni, mert dögmeleg volt. Alighogy visszatértünk. az első túráról, már kezdődött is a második. Fatima, két kínai csaj, anya és lennonszemüveges lánya, és két fiatal taxiscsákesz jött velünk, akiknek Fatima felváltva udvarolt. A két fickónak nem volt ellenére a dolog, mert Fatima nemcsak jól nézett ki, hanem tele volt vitalitással és humorral. A két autó egymás mellett száguldott a sivatagi úton. Fatima és a kínai csaj, a nevét képtelen voltam megjegyezni, kibújtak az oldalsó szélvédő nyílásán, és az ablakba ültek, onnan szelfizgettek, én meg az ablakon kilógatott goproval vettem a mutatványt.
Megnéztünk pár romos kastélyt, egy helyreállított karavánszerájt, egy szerencsére magasabb építésű földalatti várost, majd a Maranjab sivatagban lévő sóstóhoz értünk, ami az Urumia-tó után a második legnagyobb, és persze csontszáraz az évnek ebben a szakában. Éppen ezért viszont érdekes sóformációkat lehet megfigyelni. A Facebookra tettem fel róla képeket. Aztán naplementekor felmásztunk egy homokdűnére, ahol a taxissrácok a felvitt faágakból faszenet égettek, és egy ősöreg szamovárban vizet forraltak vele, aztán kezdődhetett is a teázás és a fauna tanulmányozása. Óriás ganajtúró bogarak érkeztek, akiket erőszeretettel pöckölgettek a taxisok Fatima sikongatával kísérve. A sivatagban - még délelőtt - sikerült látnunk az egyik nagy atomenergetikai komplexumot is, ami leginkább a Bábolnai Mezőgazdasági Kombinátra emlékeztet, bár a közelben figyelő tankok nem igazán erősítik az ojjektum mezőgazdasági jellegét.
Az esti teázkolódás utáni csirkés-rizses vacsorát követően, amit egy karaván szerdától átalakított, szezonon kívül tök üres fogafóban ettünk, azt hittük, hogy végre vége a napnak, de nem, mert éjféltájban még elvitték bennünket az egyik régi mecsetkomplexumba, a 12 híres imám közül az első fiának mauzóleumához. Itt oda is engedtek a síremlékhez, megfogdoshattuk az elválasztó rácsot, ahogy a helyi erők teszik, hogy közelebb érezzék magukat a szent holttesthez. Megkérdeztem Fatimát arról, hogy ők is hisznek-e a sír körül rôpködő angyalokban, de megnyugodtam, mert határozott "nem" volt a válasz, annak ellenére, hogy előtte kifejtette, hogy muszlimkénk alapvetően nem érzi korlátozva a jogait, ami nemcsak a híjab viselésében, hanem az ellenkező neműekkel való együttbulizást is igencsak korlátozza, hogy a többitől ne is beszéljünk.
Kissé kinyuvadva értünk histórikus, szuper lakunkba, ahonnan másnap kicsekkoltunk, hogy megkezdjük legvándorabb napunkat.
Először is bejártuk Kashan történelmi emlékeinek egy részét. A horror múzeumárak itt is lohasztólag hatottak, de valószínűleg nemcsak ránk, mert már kitalálták a kombinált múzeumjegyet, amivel egy fürdőt és két nagy történelmi házat meg lehet nézni összességében olcsóbban, mintha külön-külön vettünk volna rájuk jegyet. Ezek az építmények tényleg gyönyörűek, jellegükben hasonlóak, de nem lehet betelni az áttört ablakok, boltívek, kis belső parkok látvànyával. Az időjárás azonban bekeményített. Ha nem találunk az egyik házban egy fantasztikus, hűvös éttermet, a Gábor öngyulladás következtében valószínűleg életét veszti. Már árnyékban is sütött a levegő. A történelmi házakban, ahogy Yazdban is, természetes légkondi tisztító, ún. bidgárt építettek, sok a talajszint alatti, hűvös szoba, szóval tudták, hogyan kell védekezni az iszonyú hőség ellen.
Az étteremben a Gábor maradt a biztonságos kebabnál, én a bevállalósabb kaját választottam, a babos húsos keveréket, amiből a pincért egy döngölővel pépet passzírozott, a levét levesként lehetett megenni, a sűrűjét kenyérre kenve. Később Tabrizban is találkoztunk ezzel a kajával.
Nagyon elment az idő, nem is tudtuk még akkor, hogy mennyire, mikor - csomagjainkat felvéve - taxit fogtunk, hogy Qom érintésével Teheránba menjünk, és onnan tovább éjszakai busszal Tabrizba. Kifogtuk Mohammad, a szétesőfélben lévő taxi tulajdonosát, akit először csak arra akartunk kérni, hogy vigyen minket a buszhoz, de végül megalkudtunk vele 800.000 rialban, hogy vigyen el bennünket Qumba. Akkor még nem tudtuk, hogy ez két okból is szerencsés lépés volt.
Qomba ugyanis a turistákat csak este 7-ig engedik be, utána csak muszlim hívőnek és persze helyinek, és nem turistának kinéző egyedek mehetnek be a Fatima mauzóleumához. Részletek itt:
https://en.m.wikipedia.org/wiki/Fatima_Masumeh_Shrine Nagyon csalódott képet vághatunk, mikor közölték ezt velünk, és hogy semmilyen körülmények között nem lehetséges, hogy akárcsak pár percre bemenjünk. Ám ekkor ott termett egy kisgyereket a karján tartó nő és a férje, akik határozottan és kitartóan intézkedni kezdtek, beszéltek a főnökökkel meg minden létező, nagylétszámú szervvel, és végül csodák csodája, egy őködő, csadoros felvigyázónővel, aki először a legellenségesebb volt, beengedtek miután felhúzták rám az idegeneknek rendszeresített világos klepetust. Aztán megenyhült a csaj, beszélt a családjáról, végül nagyon barátságos lett. Nem sok időnk volt, de a lényeget láttuk, Fatima mauzóleumát kívülről, az aranykupolát közelről, kicsit be is láttunk a mecset belsejébe, meg az egész épületegyüttest megsasolhattuk a nagy emberforgataggal. Amúgy is hamar akartunk távozni, mert el kellett érnünk az utolsó buszt, ami Teherán északi buszpályaudvaráról indult. Szerencsére megint mindenki segített, a taxis megkereste az éppen induló buszt, a másik taxis átvitt bennünket ezerrel, lényeg a lényeg, elértük az utolsó éjszakai járatot.
Kashan különben a történelmi emlékeket leszámítva elég jellegtelen város, tele körforgalomnál, amelyek miatt jól el lehet tévedni. Az emberek viszont überkedvesek. Pl. bementünk egyik este egy csillavilla tükrös mecsetbe, ahol éppen a halottakat emlékeztek, és azonnal odajöttek hozzánk, sütivel kínáltak, faggattak, hogy kik vagyunk, hogy tetszik Irán, és ha még maradunk kicsit, szerintem az otthonukba is meghívtak volna bennünket. Ez egyébként elég jellemző. Döbbenet, hogy mennyire vendégszeretőek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése