Isztambul kendõsödik, halad visszafelé az idõben, csakúgy, ahogy még pár ország. Én egy európait is tudok mondani, amelyik hasonlóképpen.... Na, nem a kendõsödés tekintetében, hanem a populizmus, fundamentalizmus, a szekularizáció felszámolása, egyszóval a bornírt, tahó diktatúra vonatkozásában. Kár lenne ezért a városért, mert igazán világváros, fanrasztikus létesítményekkel és - leginkább Beyogluban - multikulti, szabad és nyitott jelleggel, amit nem kéne belesüllyeszteni a szintetikus fejkendõk és süppedõs, lábszagú szõnyegek szûklevegõjû világába.
Szamosszal ellentétben, Isztambulban ugyancsak soha nem alvó emberek laknak. Éjjel-nappal megy a biznisz, állandóan leszólít valaki, hogy gyere be, csak nézz körül, vegyél.eztmegazt, honnan jöttél, melyik hotelban laksz, és hasonló kérdések, amelyekért nálam fejben egyenként halálra van ítélve, aki kérdezi. A csúcs az volt, mikor tegnap a konkrétan a föld szintjén lévõ ablakunkon akartunk kívülrõl benézni, hogy lássuk, mennyire látnak be, és odanyomorogtunk az ablakunk elõtt álló motor és egy kisbusz közé, hát abbam a pillanatban elõtermett egy kölyök és megkérkezte, hogy kenájhelpjú? Lakonikus NO volt válasz, de hosszan tanakodtunk mêg, hogy ez meg hogy keveredett oda, egyáltalán honnan figyelt bennünket. Mert itt valahonnan mindig figyelik az embert, ezt meg kell szokni, ill. mindegy is, mert ha szokod, ha nem, akkor is így van.
Isztambuli elsõ esténken rögtön befizettünk egy dervises szertartásra, mert azóta is sajnáljuk, hogy nem tudtuk, hogy Konyában csak szombatonként lehet ezt látni, és mi pont szombat este értünk oda. Ha tudtuk volna,.elõbb indulunk el Göremébõl. A dervistáncot egy magát elõkelõnek tartó étterem szervezte az Aya Sophiától nem messze. Teljesen rendben volt kben az egész,.a zenészek, a táncos dervisek nagyon tudták a dolgukat, no de hogy közben tányércsörgés, ha diszkréten is, de mégis kiszolgálás folyt, sokat rontott az élményen. Meg hát az is, hogy ez mégsem volt olyan méltó környezet, mint egy derviskolostor tekkéje, amit direkt ezekre a szertartásokra alakítottak ki.
Azért az egész fantasztikus volt. A szufi misztika nagymértékben hasonlít a zen-buddhizmushoz, ezért ennek a szertartásnak is hasonló hatása van, amitõl csak néz ki az ember a fejébõl.
Na, idáig írtam törökföldön a szöveget, innentõl kezdve már retrospektíve tolom tovább, a hosszútávú maradék memóriámra alapozva.
Elsô teljes napunkból kiiltattunk minden olyan elemet, ami mindenki látni akar, mert olyan sorok álltak minden nevezetességnél Sultanahmetben, mintha legalábbis fizetnének a megtekintésért. Naja, vasárnap volt, másnap minden múzeum zárva van, túristahegyek ide, vagy oda. Már 2011-ben is nagy élmény volt az Istanbul Modern, hát nem volt kérdés, hogy arra vegyük az irányt. A Sultanahmet megállóban nem lehet automatából Istanbulcardot kapni, viszont a téren a sarki kioszkostól igen, sõt ott tölteni is lehet. Na, eképpen feltankolva meg se álltunk a Tophane villamosmegállóig. A múzeum most is tudott újat mutatni, csomó új videó és installáció bizonyította, hogy létezik még kortárs mûvészet, ráadásul nem egy combos társadalom- és aktuálpolitikai kritikát is magában foglalt anélkül, hogy olcsó patronokat puffogtatna. Már múltkor is megállapítottuk, hogy ez a vonal is nagyon izmos, fõleg, hogy akkor még az azóta beépítés alatt álló másik raktárépületben idõszakos kiállítás is volt. Most sajna ez már nincs, de a múzeum még nagyobb csúcs.
Törökországban általában minden múzeum és kiállítás csúcs, igaz elég drága is, 10-15 líra között mozognak az átlagjegyek. A modernezés után már maradtunk Beyogluban, már csak azért is, mert kiváncsiak voltunk, hogy a vasárnapi választások nem váltanak-e ki valami kisebb megmozdulást vagy forradalamat a Taksim téren vagy az Istikalon. Az Istikalon, ahol az elbaszott, rakétákra emlékeztetõ szobor áll, egy mellékutcában már fel voltak sorakozva a rácsoselejû buszok tele dzsiájdzsókkal, és egy vízágyú is be volt készítve. Szemben az utcai harcászati aggresszorbemutatóval kiváló könyvesbolt, amiben az eladósrác, mikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, ilyet szólt: "Molnár?? The boys from Pál street... oh...." kiderült, hogy háromszor olvasta el a Pál utcai fiúkat gyerekkorában, és mindig megsiratta Nemecseket, akinek a nevét kiválóan ejtette ki. Persze, az azonos phonemák ebben segítették, meg bennünket is, mikor összeszedtük magunkat és pár török tõmondatot makogtunk. Gáborról amúgy se akarták elhinni, hogy nem török, fõleg, hogy viselkedésével erre rendesen rá is játszott. Szerintem ennyi vadidegen emberrel még életében nem fogott kezet, és nem lapogatott meg. Nagyon élvezte, pedig nem egy kontakt-típus egyébként. Én kevésbé lájkolom az örökké közvetlenkedõ populációkat annak ellenére, hogy gyakran vetõtöm olyan országokba, ahol ez a módi. Ilyenkor elõtör a bennem lakozó német. Biztos lehet ezt venni a pofámról, mert szokták is mondani, hogy Germany-ból jöttem-e. A német amúgy a török vendégmunkásmúlt miatt egész jól használható fõleg idõsebbekkel. Nekem meg németül beszélni mindig egy kis pihi az angol után. Bár az utazós angolt jó ideje elég zökkenõmentesen használom. Nem sokra mennénk a török-magyar közös szavakkal: kicsi-kücsük, elma-alma, oszt jóccakát. Nagyon megéri megtanulni számolni, ez már Kínában is bejött. Gábor ezt mesteri fokra fejlesztette, ezért többször történt meg, hogy simán törökként kezelték vásárláskor.
Nem volt semmi balhé a választás estéjén. Egy-két idióta Erdoganfan rohangált végig az Istikalon török zászlóval kicsit örömködve, meg a harmadik helyezett, baloldali, kurdok által támogatott jelölt fanjei zenéltek és közösénekeltek-táncoltak elég jó népi jellegû kompozíciókat, és pár millióan hömpölyögtek az utcán, tán kicsit többen, mint ahogy szoktak, és ennyi.
Másnap a Kék mecsetben kezdtünk. Nagyon hiányoltuk Abdullah barátunkat, akivel lévén, hogy õ köztisztviselõ, a választások miatti bokros teendõi miatt nem tudrunk találkozni. Vele anno imaidõben is simán bementünk, na, most - nemcsak itt, hanem a Kücsük Ayasophiában is - külön turisnyabejáratot alakítottak ki, kendõ és klepetusosztással, hosszú sorral, undorítóan. Mondjuk a kücsükben kegalább nem kell jelmezt húzni. Utálom, hogy ha valaki a vallása miatt így vagy úgy beöltözik, ezt másoktól is elvárja. Számomra az öltözet semmi, nem fejez ki se tiszteletet, se az ellenkezõjét, és kurvára magánügynek tartom, hogy ki mibe csomagolja magát. Ezért aztán az ilyen fetisiszta és nõkkel szembeni diszkriminatív dolgok, mint a kendõztetés, meg a pogányok más ajtón beengedése marhára nem jön be. Amúgy ha a nyugateurópai kendõtiltásról barátokkal beszélgetünk, én mindig arra az álláspontra szoktam helyezkedni, hogy mindenki hordja azt, ami neki tetszik, vagy amit a vallása, mániája, a divat vagy akármi hagy hogy rákényszerítsen, de most már kezdem érteni a tiltást kiváltó attitûdöt. Ez a kihúzott hátú kendõzgetés nemcsak annak büszke vállalása, hogy az illetõ vagy a családja a vallásosságnak ezt a külsõ jegyét tartja klassznak, hanem ez egyfajta kategorikus imperativus a külvilág felé. Na, ez azért, ha egy olyan vàrosban, mint pl. Párizs el kezd terjedni, azért elég félelmetes tud lenni, amit némiképpen érthetõen a csírájában akarnak elfojtani. Más kérdés, hogy a tiltás ez esetben is az ellenkezõjét váltja ki, ezért hülyeség, és most már ezért nem értek egyet a kendõtiltással. Egyedül az oktatástól és a multikultit támogató, toleráns, überértelmes politikától és közbeszédet és közízlést meghatározó közszereplõktõl várható erre megoldás, ami röviden az lenne, hogy mindenki szíveskedjék csak saját maga számára elõírni hülye fetvákat, és ne ítélje el azt, aki ilyeneket nem követ. Trabzonban és Konyában különben láttuk ezt mûködni, és lehet, hogy Istanbulban is látnánk, ha egyelõre nem az tûnne fel, hogy a kendõsök mennyire elõretörtek és a mecsetbejárás hogy megkonzervatívosodott.
A Kék mecset után a bazár felé vettük az irányt. Nem mintha akartunk volna nájlilonpólót vagy zörgõsnacit, esetleg valami visszataszító dizájnú aranyat vagy ezüstöt venni, vagy a lakást alibabásítani, ezeregyéjszakásítani néhány orientális lámpabúrával vagy szõnyeggel, hanem csak úgy... nézni a bazár épületét, a pazar boltozatokat, a tömeget, a hangulatot. Páran még emlékeznek magyar szavakra, de az inváziónak már rég vége. Most orosz feliratok virítanak, de az se bántóan sok. Az is szuper, hogy ha kikeveredik az ember a nagybazárból, az utcákon folytatódik tovább a dolog, és így, a boltok tömege között le kehet haladni a másik, a régi, a kisebb, a fûszerbazárig. Az is jól jött ki, hogy az utóbbiban megtaláltuk az Új mecsetnél lévõ kijáratnál a húsboltot. Ti. Jordániában élõ egyik barátnénk hamarosan Isztambulon keresztül megy haza, és halal - azaz muszlim értelemben kóser - kolbászokat akar hazavinni.
Ja, és az elõbbiekbõl kimaradt, hogy bazárnézésünket természetesen a könyvbazárral kezdtük, ami a nagybazár villamosmegálló felõli bejáratától balra van. Úgy nézett ki, hogy nem :veszünk semmit, mert gyérnek tûnt az angol nyelvû állomány, de Gábornak eszébe jutott egy helyen megkérdezni, hogy Rumitól van-e verseskötet angolul. Az eladó srác annyit válaszolt, hogy "baba" - és befelé intett a boltban ücsörgõ faterja felé. Az öregnek megismételtük a kérdést, mire bólintás. "dzsászt e minit", és nagyméretû vastag könyvet ásott elõ vahahonnan. Rumi fõmûvét tartottuk kezünkben jól érthetõ, szimplifikált angol fodítással és kommentárokkal mindössze 60 líráért. A könyv természetesen velünk jött és Gábor arcáról aznap nem került le a széles vigyor. Átmentünk gyalog a Galata hídon, majd fel a toronyhoz és végig az Istikalon a Taksimig. Közben persze teázások a Galata körüli pszeudohippi-negyedben, kajálás jópofa kisvendéglõben, még pár könyvesbolt (jelentem, a Mephisto ezek közül már nem olyan jó, mint régen).
Van egy kedvenc teázónk a Cemberlitas és a bazàr megállók között. Az a hely, ahol a helyiek sisháznak, ó bocsánat, nargiléznek, a bazár oldalán van. Meg is találtuk viszonylag könnyedén. Leültünk egy családdal szemben: nagydarab vizipipázó pasas, száris nõ és két eleven fekete kiscsaj. A pasi megkérdezte, hogy milyen nyelven dumálunk, mire mondtuk, hogy magyarul, és õk vajon? Arabul, mivel a fickó aleppói, a felesége északindiai. Delhiben laknak, ahol a nô egy elõkelõ, diplomatagyerekekre építõ suliban dolgozik, a férje valamit bizniszel, de ezt homály fedi. A gyerekek arabul, hindiül és angolul értenek, mert a szülõk anyanyelvükön beszélnek velük, ill. az anya angolul is. Egymással arabalapú hindi-angol keveréket. Jófejek voltak, sokáig elbeszélgettünk. Le voltak kissé padlózva, mikor mondtam, hogy jártam párszor Indiában és felsoroltam, hogy merre is. A nõ nevetett., hogy õ még ennyi helyen nem járt Indiában. Most is csak pár napra utaztak el, amibe Istambul meg egy kis tengerpartozás fér bele. Nem kicsit irigykedtek, mikor elõadtam, hogy mi merre jártunk az utóbbi egy hónap alatt.
Utolsó napunkra terveztük, hogy legalább az Aya Sohiába visszatérünk. A Topkapit eleve ejtettük az idõigényessége miatt. Végül ezek az ismétlésszerû pogromok hamar kihullottak a várhatóan többórás sorbanállás, napon aszalódás kellemetlen víziója miatt. A mozaiqkmúzeumba véletlenül vetõdtünk, és ha már ott voltunk, hát bementünk, és nem bántuk meg. Megintcsak eszméletlen szép kiállítást, informatív, esztétikus magyarázó anyagokat találtunk. A mozaikokat vizes, kalcitporos légsugárral tisztították meg, pöttyet meg is csiszolva a köveket, hogy régi.színük is elõjöjjön. Nem tudtam nem gondolni a mai bunkó politikusokra, mikor zömében vadászjeleneteket láttam. Úgy általában is a fô téma.az ölés volt, ha nem.ember állatot, akkor egyik állat a másikat marcangolta. Degeneráltak akkor is voltak bõven...
Utána következett a kis Aya Sophia, aminek most az emeletére is fel lehetett menni, aztán javarogtunk még Sultanahmetben, amit Gábor nemes egyszerûséggel lenyomornegydezett. Nem járt õ még Delhiben, Bombayben meg Calkuttában... Szerintem nagyon hangulatosan pukkant az a rész tele állati szép faburkolatú épülettel. Gábor menekült volna, de én észrevettem a Photography museum-feliratot, és ragaszkodtam hozzá, hogy keressük meg, ami nem volt egyszerû. Már majdnem feladtuk, mikor egy boltból egy fiú utánunk jött, és egészen a múzeumig kísért bennünket. És ott bent megint a csoda fogadott bennünket. Fantasztikusan rendezett, brutál jó anyag, tisztaság, puha, frankó fotelok, légkondi éles ellentétben a múzeum környezetével. A többségében kortárs anyag annyira jó, hogy elhoztam pár fotós kártyáját, hogy a neten is rákeressek a dolgaira. Majd ha rendes gépen szerkesztem a blogot, igyekszem linkeket is berakni. Most offline írok a pécsi intercityn, ahol elviekben van wifi. Elviekben.
A fotók után muszáj volt beülni a Grande cafe tetõteraszán egy világbajnok epres tortácskára és teára, hogy utána húzzunk sietve a Galatánál lévõ Mevlevi múzeumba, aminek a nyitva tartása az Lp-ben tévesen van feltüntetve. 6-kor zár csak a pénztár. Nem baj, hogy siettünk, mert órákat töltöttünk ott, nemcsak a szuper kiállítás miatt, hanem azért is, hogy érezzük a 15. századi tekke hangulatát, ahol még most is kerengenek dervisek. És a kiállításon van egy térkép, feltüntetve a világban elõforduló mevlevi kolostorokat. És na hol volt a legészakabbi? Hát Pécsen (Pec) és a fotók között ott a Jakovali Hassan pasa dzsámija. Tudtuk, hogy a Tettyén derviskolostor volt, na de, hogy a leghíresebb, legmisztikusabb Mevlevi rend dervisei, azt eddig nem. Nagyon jó érzés volt, pedig nem vagyok egy megapatrióta. Eszméletlen volt sétálni a lelkek kertjének nevezett temetõben. Most már tudom, hogy Jakovali dzsami melletti turbános sírkövek se mezei temetõ maradványai, hanem a derviseket temették oda. Gábor egyik barátja, akinek a Megyei kórház intenzív osztályán súlyos állapotában látomása, vagy inkább hallucinációja volt, török dobokat hallott. Lehet, kiszóltak neki a dervisek :)
Na, lassan Pécsre érkezünk. Otthonról folytatom...
Utolsó beyogluzás és sultanahmetezés után már nem volt más hátra, mint hajnalban összepakolni és a koponyánként mért 10 eurós shuttle busszal kimenni kenyába, a Sabiha Gökcen airportra és repülni vissza ebbe a fura országba.
Érkezéskor nagyon kontrasztos tud lenni a kép, na meg vége van a tripnek, és ezt iszonyat nehéz elfogadni. Ilyenkor csak ülök a kipakolt zsákok mellett, és a hazahozott kincsek - vagy hat kiló könyv, pár póló és szütyõ - billent csak ki rövid idõre a búskomorságból. Jó volt, hogy nem rögtön Pécsre jöttünk, ebbe a keleti mércével nagyon kihalt városba, hanem kicsit megálltunk pár napra unokázni Bp. közelében, meg kenuzgattunk a Dunán.
Érdekes, hogy a teát már nagy bögrébõl, cukor nélkül, tejjel iszom újra, pedig van itthon kis török teáspohárka. Távolodom.... A lányoméknál bepróbálkoztam a sütlac-csal, jó lett, csak éppen nem hasonlít az eredetire.
Még jönnek a képek, elõször ömlesztve, aztán a szövegek közé illesztve is. A facebookomra már raktam fel párszáz mobillal készült fotót, addig is ezeket ajánlom....
