Kék túra

A szõnyegárus, akit feltehetõen Allah küldött, ma este lebeszélt a hõlégballonozásról. Pedig már jelentkeztem. Az úgy volt, hogy estére nagyon feltámadt a szél. Be is mentem egy irodába megkérdezni, hogy mi az ábra ilyenkor. Az volt a válasz, hogy ha 1% kockázat van, akkor nem indítják a lufikat. Na, most az meg kinek hiányzik, hogy hajnalban felkel, odamegy, majd bocsesz lesz, és visszajön továbbaludni. Éppen ilyenek jártak a fejemben, no meg, hogy ma is voltunk.egészen magasan a Sonaglu nevû kanyonhoz kirándulva, szóval mi többet ad nekem ez a mûmájerség? Mert ha õszinték akarunk lenni, ez nagyon az. És ekkor ütköztünk bele az öreg szõnyegárusba, aki amikor lenyugodott, hogy nem veszünk tõle, meg úgy nagyjából senkitõl se szônyeget, akkor beszélgetni kezdett velünk embermódra. Panaszolta, hogy milyen szar az ittenieknek, mióta van ez a kurva hõlégballon, mert nagyon környezetszennyezõ és rohadt hangos. Ez egy pénznyelõgép, ami messze nem adja azt a feelinget, mint amikor az ember kövek közt mászik. Trekkingelni, hájkingolni kell, nem egy kosárban szorongani a süvítésben. Amúgy meg egyre jobban kezdett fújni a szél, és még most, kb. két órával késõbb sem hagyta abba. Hosszú töprengés, mérlegelés után végül lemondtam az akciót. Úgyhogy elmarad a beszámoló és a film is. Szerintem ugyanez lett volna az eredmêny, ha nem én cancelezek, mert vad szélben nem indulnak. Ennyit arról, ami nem lesz. most az jön, ami viszont megvolt. A szokásos reggeli szívás után a fürdõre várás miatt, csodák csodája, normális busz jött értünk, tök rendes guide csajjal. Gülshene,félig kurd, félig iráni, itt tanul Nevsehirben az egyetemen turisztikát és egész Törökországból van idegenvezetõ vizsgája. Tanul spanyolul, angolul szépen, lassan és tisztán beszél. Az is jó volt, hogy összejött egy kiscsoportnyi ember,és nem voltunk kiszolgáltatva a vezetõ kénye-kedvének, hanem a rendes útvonalon mentünk végig. Egy mexikói fickó jött két felnõtt lányával, a többiek kanadaiak voltak, köztük egy hongkongi születésû lány is. Tök jó kis csoport volt, a mexikóiak jártak Budapeaten, és nagyon tetszett nekik. (Banyeg, rohadt zaj lett. Itt este 11-kor lazán jön a kukás. Nálunk mit szólnának. Dobálják a nagy kukákat, kein Problem.) Elõször Ürgüpbe mentünk panorámát nézni, aztán délnek vettük az irányt Mustafapashába, azaz a néhai gazdag görög városba, amit akkor Sinasosnak hívtak. A görög templomokon és lakóházakon görög, szeldzsuk és keresztény szimbólumok. Állati helyes kisváros ez, minimál turizmussal. A következõ helyszín egy peches vagy szerencsés? valahai parasztember volt telke, azelõtt római város romjai voltjak. Pista bácsi egyszercsak kikapált egy római oszlopot, szólt a helyi szerveknek, és cseszhette a.töktermészt, mert a rêgészek mindent kikapáltak, templomot, körülötte fura férfitemetõt (a gyerekcsontvázak is fiûk voltak, a lányok hullájával nem tudni, mi lett. Mert az mégsem lehet+ a nõk nem haltak meg). Mozaikok is maradtak, de azért nem kellett tõlük elájulni. Utána mentünk a 26 km-es Sonagli kanyonba és -ra. Az aljában és a tetején is mászkáltunk templomokban, fölalatti templomokban is, meg fantasztikus képzõdmények között. Ez nem vörös mint az Ihlara jellegében más, tán nem annyira impozáns, de azért látni kellett. Utána, még egyszer menéztük a tegnapi földalatti várost, mert ebben a programban is benne volt :) Nem bántuk meg, hogy már harmadszor jártuk végig, mert mindig újat tudunk meg. Most pl. bementünk a hullaházba is, ahova a földalatti légópincében elhunytakat vonszolták, és tárolták, amíg az ellenség elment, és végre felszínre tudták õket húzkodni, hogy eltemessék. Volt itt istálló, konykák, spájzok, nappalik, persze természetes fény nélkül, aztán járatok a levegõnek és kommunikációs célokból. Olyan elgördíthetõ ajtajuk volt, mint Jézus idejében Jeruzsálemben. Az utolsó állomás a :kappadóiai borok kóstolása volt. Három év alatt se fejlõdtek a borcsinálásban, ugyanolyan karcos, szar bort adtak, mint akkor. Vehettünk is volna csillióért. A mexikóiaiknak se ízlett különösebben. Mondta az egyik csaj, hogy köszöni, de marad inkább a tequilánál. Mi meg a villányinál. Este güvecset rendeltünk, én birkásat, a Gábor csirkéset, mert úgy mégsem lehet elmenni, hogy az ember nem evett az itteni, agyagköcsögbõl készült kebabból. Holnap indulás Konyába, ahol megnézzük, hogy végzõdik a Ramazan.

Újra a Zöld túrán

Újra a Zöld túrán... Három éve már végigjártuk ezt a túrát, de nagyon tetszett, úgyhogy újráztunk. Ez méltán a legnépszerûbb túra itt, földalatti várossal, Ihlara völggyel, kolostorokkal. A részletekért a green tour és Göreme szavakat kell a gugglinak megadni és dõl az információ. Kissé hullafáradt vagyok a sok nemalvástól, mert itt ha az ember nem akar sokat várni a fürdõszobára, korán kell kelni. Én már kétszer is úgy jártam, hogy elõttem a koreai alattunk lakó tojta tele az egyetlen vécét, és a kis luknak nincs szellõzõje. Ez amúgy az egyetlen mosdó és zuhany is egyben, ami frankón a konyhába nyílik. Ez egyúttal a recepció is. Tehát a konyha, nem a vizesblokk, ha félreérthetõ volnék. Nem ötcsillagos a szállás, meg kissé kínos ez a shared bathroom, ami engem nem szokott zavarni, de ez kissé durva, hogy egy van mindenbõl, és az is voltaképpen személyzeti. Dehát ezt ki tudta. Ha elmegyünk, azért sokan meg fogják tudni, mert megírom az utazós oldalakra, tripadvisorba, bookingba, mindenhova. Az Ihlara völgy kissé hasonlít a Mecseken az Óbánya-Kisújbánya közti szakaszra, csak itt van még kanyon, barlangtemplom is, de hangulatában van valami hasonlóság. Imádom.a.földakatti városokban bolyongást. Idén, úgy néz ki, kettôhöz is lesz szerencsénk, ebbõl az egyikben még nem jártunk. Elvittek bennünket a szokásos ónixüzem-látogatásra, ahol a találós kérdésre kapásból kiválasztottam a hamisköves nyakláncot. Ez is mutatja, hogy hülyeség nekem rászokni a drága ékszerekre. Különben sem tetszett semmi, fõképpen nem a színváltós, franctuggyamilyen csillavilla gyûrûk. Egy hányadék nekem a csicsa nyaklánc, de a legtõbb faragott állat is. A többiek se nagyon vásároltak, szóval ez nem volt a boltosoknak valamai jó kör. Pedig tartottak bemutatót, végigsimogattatták velünk a frissencsiszolt ónixtojást, de senki nem kapott gusztust rá valahogy. A csoport igen vegyes volt, legtöbben olaszok, de volt Usában êlõ két kínai, szintén Usába települt török apa és fia, új zélandiak, meg a fene tudja. Rendesek voltak, mert nem szóltak be, mikor fölszaladtunk egy helyen az Ihlara tetére megnézni egy másik kolostort is. Mert ugyan a kissé kujonarcú guide-unk - aki amúgy egész mûvelt volt és frakón beszélt angolul - szerintem kb. olyan állásponton volt, mint tegnapi, tahó kollégája, akit végül otthagytunk, vagy azt gondolta, hogy a látogatók vannak olyan véleményen, hogy ha egy kolostort láttak, akkor látták az összeset, szóval lényeg a lényeg, hogy nem akarta felvinni a társaságot, de mondta, hogy felmehetünk, és szépen megvártak pofavágás nélkül. Reméljük, a holnapi túra nem lesz gáz, mert ezt privátban vettük meg, mivel a kéktúrára kevés jelentkezõ van, csak ínyenceknek és hosszabban itt tartózkodóknak való. Ez lesz holnap, és még meglátom, hogy felrugdossam-e magam majd az uccsó napon egy kis hõlégballon-túrára.

Régészkedtünk Göremében

Régészkedtünk Göremében. Ma ez volt a fõ attrakció. Na, de már megint belevágok a közepébe.... A reggel csodálatos volt, kinyitottuk cellánk ajtaját, és ott volt elõttünk-alattunk Göreme. Tényleg fenséges a panoráma, az embernek kedve lenne startfejest ugrani a városra, vagy falura. Mára nem terveztünk kemény pogromot. Elhatároztuk, hogy harmadszor is megnézzük a szabadtéri múzeumot a sok kis 11-12. századi szerzerescellákkal, kápolnákkal és templomokkal. Bent nem lehet fotózni, de azért én csak lõttem párat. Az egyikben az õr kacsintott egyet, és mutatta, hogy kattogjunk csak. Hát, egye fene, fotóztunk immár féllegálisan is. Három éve kétszer is jártunk itt. Egyszer saját szervezésben, egyszer meg az egyik szervezett túra keretében, de nem bántuk meg, mert ezt nem lehet megúnni. Döbbenetesek a freskók, a kõasztal az ebédlõben, aminél kb. ezer éve ettek, és persze a sírok a templomok bejáratánál és oldalában. Mikor mentünk vissza Göreme felé, azt vettem észre, hogy a múzeumihoz hasonló sziklák folytatódnak. Bevágtuk magunkat egy ösvényre, és vagy másfél órán keresztül bolyongtunk. Én, szokásomhoz híven, minden lyukba benéztem és bemásztam. Egy csomó szerzeteslakot fedeztünk fel, ebédlõset, templomosat, halottasat, és találtunk olyan templomot is, amelyen 11. századi freskó volt, pontosan olyan, mint amit a múzeumban láttunk. Meg is beszéltük, hogy ez az igazi élmény, nem a múzeum. Aztán útban visszafelé rutinosan kanyarodtunk be a Love Valley, a Szerelem völgye felé, ami a méretes bráneraalakú szikláiról kapta nevét. Mégsem lehetett állópéló-völgy a neve elvégre. Naná, hogy megint sikerült eltévedni, három éve több órát szívtunk, mire megtaláltuk, most viszonylag hamar rájöttünk, hogy rossz útra tértünk, és visszamásztunk a töktermõ maszek kertekbõl a jó útra. Miurán szénnéfotóztuk magunkat, visszavonultunk Göremébe, hogy ledíleljük a túrákat. Elmaradt a magas pontról naplemente-nézés, mert Gábor az egészet értelmetlen giccsnek tartotta, valójában már nyilván kebabok úsztak be gondolatai közé, no meg a vizünk is elfogyott. Nincs trópus, de azért napközben a napon ki lehet gyulladni. szerencsére, az árnyékban van egy kis légmozgás. Délelõtt is néztük az irodákat, mert a kék túra, amit rajtunk kívül csak pár ínyenc választ, csak privàtban nézhetõ meg. Talàltunk is egy extrém olcsónak tûnõ ajánlatot, és elsõre nem is tûnt fel, milyen gyíkarc, aki ajánlotta. Mikor visszamentünk hozzá, már többet mondott, már a zöld túrát is privátban akarta adni, mondván, ne kelljen ugyanazokat megnéznünk. Ez rendben is lett volna, ha kétpercenkénk nem mond mást, ill. meg tudja.pontosan mondani, hogy mi van benne az árban. Egyre csak azt hajtogatta, hogy azt nézünk meg, amit ajsrink, meg ott állunk meg, ahol akarjuk. Na, de hát, hiába olvastunk el mindenfêlét, ha nincs helyismerete az embernek, akkor megette a fene az egészet. Az õregnek, aki odajõrtt bennünket oktatni, voltak olyan mondatai, hogy aki látott egy ilyen kõbe vájt templomot, az látta az összeset. Hát a franc akar ezekkel utazni. Köszöntem szépen, mondtam az ürgének, hogy sok az információ. És végre elmentünk kajálni. Utána csak haza akartunk ugrani, bejelentkezni a zöld túrára, de itt ragadtunk, mert annyira jó itt a barlangunk elõtt ücsörögni. Próbálkozom rávenni a Gábort egy léghajótúrára, ami itt potom 130 Euróért kapható, de az istennek se akar menni. Múltkor az volt a duma, hogy örül, hogy megúszott egy súlyos betegséget, most meg, hogy nem akar vesszõkosárban vacogni, mivel tériszonya van. Nyugtatgattam, hogy nagyon biztonságos a dolog. Persze, modta erre, mintha az anyám méhében lennék, mi? Még mondtam neki, hogy alig volt eddig halálos áldozat, tán csak 18, de azok amatõr rablóbandával mentek fel. Annyian voltak a kosárban, hogy fényképezni se tudtak. Hát ezek szerint azért nem ez lett végül a legnagyobb bajuk... Kérdeztem a szállásunkon, hogy a 18 áldozat ennyi idõ alatt jött össze. Mert nem mindegy, ugye, hogy naponta, hetente, vagy mondjuk, évek alatt jött össze ennyi ballonos hulla. A fickó nagyon röhögött, és mondta, hogy összesen csak ennyirõl tud. A Gábort ezzel bíztattam, de felnyerített, hogy na, fasza, ez marha bíztató, és hogy vesszõkosárban nem fog röpködni. Engem csak a hajnai 4 órás indulás bizonytalanít el. De még van idô dönteni.

On the road...

On the road... Keruac középunalmas könyve ugrott be, miközben egyenletes tempóban haladunk Göreme felé az egyik legjobb busztársasággal, a Metroval. A török távolsági buszok kiválóak, sztyuvi dolgozok a fedélzeten, tea, üdítõ, süti, frissítõkendõ és vécémegálló, na, meg internet, ami egy ötórás úton nem elhanyagolható. Mellertem kendõs nõ küzd a nem kicsit erõszakos kislányával, aki olyan kétévkörüli, és olyan frekvenciát használ üvöltés közben, mint a légoltalmi szirénák. Szerencsére most éppen lecsillapodott, csak el ne kiabáljam. Elkiabáltam, basszus. körben a sík, anatóliai táj, fû kiégve, bár érdekes, hogy nincs különösebben meleg, olyan kellemes 28 fok körüli a hõmérséklet. Néha esik pár csepp esõ, de alapvetõen napsütéses az idõ. (Közben megállapítottam, hogy az ortodox muszlim nõk se vernek a hisztis gyerek seggére. Próbálja humorral elterelni a gyerek figyelmét önnön makacsságától, mérsékelt sikerrel. Én mindenestre drukkolok neki.) Na, közben megérkeztünk egykettõre,elfoglaltuk barlangszállàsunkat, aminél basicebb szerintem nem létezik. Ágy, rozoga asztal, ôsi szék, szögek a falban, két lõrésszerû ablak, vizesblokk két emelettel lejjebb (egyszemélyes vécé és mosdó, szinte a vécében.állva kell zuhanyozni, ill. nem kell, ki is lehet hagyni.) A kilátás viszont pazar és saját nézelõdõsmatracunk van a.kúp alakú barlangba vájt emeletek legfelsõbbikén. Most elfekvõs teázóban ülünk, de mindjárt megyünk is ejtõzni kunyhónk elé.

Ankara mégsem porfészek

Ankara mégsem porfészek. Sõt, egy élõ, rendbenlévô város tök normális emberekkel, akik nem igenytelenek, nem büdösek, a legtöbbnek.piti bûzözõarca sincs, és nincs is retek. Az a helyzet, hogy a város idõnként átrendezõdik. Korábban Ulus volt a városközpont, ahol lakunk, és ahonnan a leghamarabb elérhetõek a múzeumok, és ott van az Atatürk szobros fõtér is persze. Igen ám, de az utóbbi 10 éven belül a korábbi kávéházas negyedbe tevõdött át a központ, mint Isztambulban Sultanahmetbõl Beyogluba. Itt most az élõ, lüktetõ központ Kizilay. A 2007-es Lp-ben úgy emlékeznek meg róla, hogy jó kis teázók vannak Kizilayban, ezért metróztunk ide, aztán puff, elénk tûnt egy teljesen modern, de kellemes teres-szökõkutas, térbutoros városközpont, ahol jól el lehetett beszélgetni a tüntetõkkel is, akik a gázai bombázások azonnali abbafejezését követelték. Jópofa ortó csajok voltak nyakig beöltözve, fejkendõvel, és az erkölcsök megõrzése érdekében a velük együtt tüntetõ fiúk külön csoportot alkottak. Elmondtam nekik, hogy nagyon nem értek egyet a gázai bombázással, azzal meg különösen nem, hogy Sderótról cigizve-sörözve nézegetik egyesek Gáza megtámadását, no, de azért átkasszámozgatni és jesivanövendékeket gyilkolászni sem cool, lássuk be. Az egy más kérdés, hogy az izraeli válaszlépések nagyon durvák. És nagyon durva az is, mikor a civileket élõpajzsnak használják. Mondtam nekik azt is, hogy ne gondolják, hogy minden zsidó utálja az arabokat. Ismerek én olyan zsidókat Pesten, akik éppen ugyanazt csinálják, mint õk, demonstrálnak a békéért. (Mialatt ezt írom, másodszor akarják a félig telt teáscsészémet elvinni, a Gábor nem szólt, az övét el is vitték. Nem értik, hogy miért kell nekem a kihûlt maradék tea.) Na, de már megint elõreszaladtam. Reggelre elment az áram, Gábor már kivan a pukkant szállástól. Hiába mondom neki, hogy ez rendben van, hiszen világos, az ágynemû se mocskos, sõt a törölközõ is egész tisztának tûnik. azt mondja, olyan az ágy, mintha szalmazsákon femüdne, pedig szerintem tök normális. Na, jó, kicsit alacsony. Hogy leesik a kilincs az erkélyajtón, szétesik a zuhany, meg nem is lehet becsukni az ajtót rendesen, kit érdekel? Meg hogy retek kicsit a fürdõszoba, fürdõkádhoz való csap van a mosdó fölé szerelve, és annyira belóg, hogy vigyázni kell, hogy ne köpjük le fogmosás közben, meg el se lehet rendesen zárni, ugyanmá. Wifi is van, igaz, hogy döglassú, persze csak akkor van ez is, ha egyáltalán van áram. Most már tudjuk, hogy kis hotelünk olyan helyen van, ami valaha valóban a full belváros volt, mostanra a betelepült szegények, kurvák és futtatóik, mindenféle gyanús pukkant egyének élettere. A normál arcok messzire elkerülik, ezért hittük azt, hogy itt a teljes lakosság igénytelen, koszos, büdös és enyhén tátottszájú. Azért megnyugtató, hogy ez nincs így. Ankara egy élhetô város, amiben minden van és az ellenkezõje is, ahogy kell. Ma a fôlátványossághoz, az 1997-ben az év európai (?) múzeuma cìmmel kitüntetett Anadolu múzeumot céloztuk.meg, de elõtte felmásztunk.a.fölötte lévõ erõszerû kilátóba. Naná, nem oda értünk, hanem nem messze tõle egy bástyához. Érdekes, ütött-kopott sikátorokon keresztül vezetett az út, festő ratyi házak, traficionális, falusias külsejû emherek, és az út végén, a bástya alatt hajléktalanszállás. Mr. Homeless sportos ember lehet, mert a szemétben kapirgáló tyúkjai fölött nagy, zöld boxzsák lóg. Gábornak ekkor csengetett a belsô vészjelzõje és mondta, hogy azonnal húzzunk innen, de nekem igencsak tetszett a környék. Végül innen is a kilátóhoz értünk, ahol a fantasztikus panoráma mellett egy kedves, Németországban élõ török házaspàrba is belefutottunk. A pasitól megtudtuk, hogy ahol az elõbb jártunk, az volt a régi Ankara (mondjuk, ezt még sejtettük), és akik korábban ott laktak, azok a családok a szemközti dombon az egyenházakban laknak. A régi utcák felett cigánycsaládok vették.át az irányítást. Ott minden megtörténhet, és még a rendõrség se jár be oda. csak mi, gondoltam én, szuper. De hálisten, megúsztuk. Azért még átvergõdgünk a múzeumhoz a kis házak között. A múzeum tényleg egy csoda, szép,informatív, baromi érdekes interaktív programmal, ami bolyongani enged a bronzkori településen. Catal Hülyûkbõl és más õstelepülésrô elképesztõen szép tárgyak, naiva arcú szobrok, szóval mindenki nézze meg, érdemes. Gábor is felhagyott a szenvedéssel és méltatlankodással, fôképpen, hogy kapott egy baromi jó könyvet az iszlám ornamentikáról. A múzeumozás után egy önkiszolgáló kajáldában fillérekért telezabáltuk magunkat, és mentünk Kizilayba, ahol szembesültünk Ankarával, a modern, nyüzsi, kulturált várossal, egy kisvárosméretû sétáló-, hippibazár- és teázóutcás paradicsommal. Sajna, nagyon lasssú a képfeltöltés, úgyhogy a facebookra raktam fel párat. Oda valamiért jobban megy. Rejtély, hogy honnan van pénzük a törököknek, de van nekik, mert minden kajálda, reázó tele van. Török ismerôsünk se tudja erre a választ, mert mint mondta, dolgozni nem nagyon szoktak, viszont már elmúlt az az idô, mikor Németországból áramlott be a pénz. A mi negyedünket látva azért van egy elképzelésem (abból indulnék ki, hogy vannak olyan környékbeli országok, ahol nem éppen kukoricát termesztenek a hegyekben, hanem kicsit jobban jövedelmezõ növényeket). De ne legyen igazam. Hazafelé sikedült elcsípni az uccsó metrót. Ahogy feljöttünk, kordonba, rendõrökbe és biztonsági emberekbe ütköztünk. Az Ankara Palast elõtt még egy öltönyös tévékamerákba beszélt, az egyik biztonsági arc kérdésemre azt válaszolta, hogy Erdogan már elhúzott. Ezért lehettek a közeli, függetlenségi mùzeum elõtt a golyóállómellényes fegyveres őrök. Csodálkoztam is, hogy egy múzeumot miért kell így védeni. De a köztársaságot megteremtõ Atatürk követõi által épített hettita uralkodónak is sok mauzóleum után már bármit el tudtam képzelni. Naszóval, Erdogan miatt volt a felfordulás. Úgy látom, van félnivalója rendesen, mert egy egész utcát lezártak miatta. Holnap, pontosabban már ma irány Kappadókia. A szállásunkkal facebookon már lerendeztem, hogy elugranak értünk a buszpályaudvarra. Már csak a buszt kéne elérni.

Ankara egy porfészek

Ankara viszont porfészek. De olyat láttunk benne, ami felkészületlenül ért bennünket, és akkora frászt adott, hogy a fal adta a másikat. Na, de nem akarok elõreszaladni.... Reggel kemény négyórai alvás után húztunk el az esõs Trabzonból. Marha nagy szerencsénk volt, hogy elõzõ nap még nem jött meg a szar idõ, így viszont könnyebb vol otthagyni Trabzont, ami - ki gondolta volna - nagyon is szerethetõ város. Fõleg, ha Ankarához hasonlítjuk. De ezt persze már csak itt, Ankarában tudtuk meg. A kis trabzoni airporton megnéztünk két felszállást. Mindkettõ sikeres volt, és ezzel.tán csökkent (vagy éppen nõtt, ki tudja) a stressz, amit a közelgõ felszállás okozott. A maláj gépek esete valahogy mostanában bevillan, milyen lehet 10km-rõl lepotyogni, mezõn szétszóródni, meg ilyenek. Mert ugye az ember nem a repüléstõl fél, hanem a zuhanástól. Egészen addig, míg ki nem hozzák a kaját, ami a Turkish belföldi járatán is rendben van. Valami tévésbagázzsal utaztunk, mert a nagy kamerától alig tudtuk bepréselni a hátizsákokat (amelyek karcsúak, mint a núbiai táncosnõk, csak Zsuzsának mondom. A nagyhátik is 12 és 14 kiló között mozognak.) Ankarára elõzõ éjjel készültünk, kikuláztuk a.legolcsóbb bejutási lehetôséget (Havas busszal a végállomásig - 10 egység/Kopf - majd rövid taxiút (20-ért azaz yirmi, modja Gábor, aki folyamatosan azzal fittizik, hogy tudja a számokat törökül. Mondjuk, ez nem.rossz, mert a külseje alapján amúgy is testvérnek nézik, és hogy még számol is, hát ettõl teljesen le vannak padlózva, és nem vágják át. Egyébként ez itt sem divat. Mikor.kiszálltunk a buszból, azonnal ott termett család, és megkérdezték, hogy minden rendben van-e, vagy segíthetnek-e. Na, ilyen sincs Pécsen. Hamar meglett a bookingon szerzett szállásunk, full belváros, ütött-kopott, koszlott kis hely, basic felszereléssel, a Gábornak rohadalom, nekem szuper, mert még erkélye is van. Igaz, hogy nem lehet becsukni az ajtaját, mert az ember kezében marad a kilincs, de mit számít ez. Éjfél van most, de az utcán marha nagy élet, néha valaki bekapcsol egy kis zenét is, jó hangosan szól, de amúgy is üvöltve beszélgetnek, de én ezt is bírom, jobban, mint a pécsi halott éjszakát. Az egész város amúgy írtóra nem fõvárosias, hanem egy nagyobb pukkant város, tele rosszan öltözött, izzadságszagú figurával. Igénytelenség és szegénység, valahogy ez ugrik be. Itt legalább nem lógunk ki az izzadt, gyûrödt pólónkkal és a szagunk miatt se kell aggódni. Azonmód büdösen indultunk neki a buszpályaudvarnak, hogy idôben meglegyen a jegyünk Kappadókiába. Jó húzás volt ez az odamenés több okból is. Ugyan még a szálláson kikukáztam az Lpbõl, hogy hogyan kell odamenni (metróval, egy átszállással - 2,70 körül van egy jegy), na de azt nem lehetett tudni, hogy eszméletlenül hülyén vagy leginkább sehogy nincsenek kitáblázva a vonalak. Egyik vonalról a másikra egészen fura kanyarokkal kell elcaminózni, és olyan is elõfordul, hogy bekérdez az ember egy álló kocsiba, aminek mindkét szemközti ajtaja nyitva.volt, és erre azt válaszolják, hogy nem, nem ez a járat a mi barátunk, de fussunk át keresztbe gyorsan a metrókocsin, mert az utána lévõ sínre jön majd a miénk. Létezik még ilyen hülyén megépített metró? Szerencse, hogy átfutkosás közben nem indult el a metró, igaz, utána hallottuk, hogy elõtte kakukkol egy kicsit. Hát, hihetetlen. A jegy pedig olyan, hogy miután bedugtuk a kezelõautomatában, ami ki-behúzigálja párszor, mielõtt kiköpi, utána elhajigálják, mert a kutya nem ellenõrzi. Ez azért érdekes, mert mintha nem egy árban lennének a jegyek. Szóval kicsit becsületkassza-jellege van. Ja, és olyan is történt ma, hogy egy pali átadta nekem a helyét. Csak az nem derült ki számomra, hogy nekem min nõnek, aki hátizsákkal van, vagy nekem mint málhás öregasszonynak. De, végülis tökmindegy. Az egyik metróállomásra ki volt írva, hogy arra van Atatürk mauzóleuma. Miután már egy ideje gyûjtögetem a politikusmúmia-trófeákat, gondoltam, Musztafát se kéne kihagyni.

Ho Shi-Minh és Mao után azt hittem, nekem ebben a mûfajban már nem lehet újat mutatni, de tévedtem. Musztafa Kemal Atatürk mauzóleuma olyan, hogy Ho Apó és Mao vezér csak jelenthet. De tényleg. Ez a mauzóleum nem egy épület, hanem egy baromi nagy park, amelybe kisbusz visz a bejáratig (ja, kben ingyenes az egész). Aztán következik az õrség, nevetséges, lábfeldobálós õrségváltással, majd pedig jön a kõoroszlánok övezte hosszú kövezett út, ami egy bazi nagy térre vezet, amelyet épületek, pontosabban tornyok és köztük folyosók, hosszanti épületek és árkádsor vesz körül.

Középen magasodik a fõépület. Hihetetlenül gusztustalan, megalomán az egész, tényleg nem tudja az ember, hogy hányjon-e vagy röhögjön. Pedig egyiket se szabad. Erre még az elején tábla hívja fel a figyelmet. Csak semmi csúnya viselkedés, nono zászlólengetés, politikai szövegelés és.tüntetés, és.egyáltalán, ennek a félistennek tessék megadni a tiszteletet. A hely tele van egyenruhással, akik nyilván ezt is figyelik. Szóval idônként nem néztünk egymásra, én folyamatosan igyekeztem másra és valami nagyonszomorúra gondolni, mégis idônként rázott a röhögést. Szerencsére azt, hogy bazmeg, nem értették az õrök, így legalább verbálisan ki tudtuk ereszteni a felgyülemlett feszültséget. Az épületekben ugyanis kiállítás is van, Atatürk viaszból több alakzatban, háborús jelenet viaszhalottakkal és bejátszott lövésekkel és robbanásokkal, de a legszebb a galéria olyan orbitális giccsképekkel, mint ide Lacháza. Ezekbõl igyeleztem képileg is megörökíteni. A mobillal készültekbõl talán sikerül megint párat felrakni még itt, bár a wifi legalább olyan zakkant, mint az egész szálloda és a környéke. Kár, hogy nem értettük az egyenruhás.idegenvezetõt, hogy mit mesélhetett az egyik borzalmas kép elõtt jó hosszan. Bár lehet, hogy akkor elszakadt volna a cérna, és bilincsbe verve vittek volna kifelé hangos sírvaröhögés és földönfetrengés miatt. Olyan sokáig voltunk, ameddig csak lehetett, egy helyre még külön be is kéretõztem, pedig már zártak. Különösen ekkor kellett fapofát erõltetni magamra, szóval, adtam a mazochizmusnak rendesen. Megvettük a múzeumshop legrondább könyvét két példányban - egyiket öcsém kapja, szerintem értékelni fogja. Egy atatürkfej alakú, keménytáblás képeskönyvet kell elképzelni. Ill. nem lehet azt, ilyet élõ ember szerintem nem tud csak úgy fantáziálni, legfeljebb valami mûtrágyából készült orosz dizájnerdrog bevetésével. Gábor azt mondta, mikor már a politikusokat és boldog aratólányokat ábrázoló, egészalakos rézdombormûveknél jártunk, hogy ez, amit itt látott, minden eddigi tanulmányaival ellenkezik, sugárban fog hányni hamarosan, úgyhogy haladjunk kifelé a botrányt elkerülendõ. Kint meg kellett kicsit állni pihenni, mert úgy éreztük, hogy egy iszonyat hosszú és meredek trekkingen vettünk.részt. Nekem az elfojtott röhögéstõl izomlázam volt, szóval, Atatürk leamortizált bennünket rendesen. Az is érdekes volt, hogy nemcssk õt (és kutyáját), hanem barátját, helyettesét, majd pedig utódját is itt temették el, de õ csak a fõépülettel szemben egy kis márványgunyeszt kapott. Úgy kuporodik ott, mint egy Shiva templom elõtt Nandi bika, az istenség kedvenc állata. A sokk után beültünk Atatürk lovasszobra mellett a fõtéren egy cukrászdába, és megettünk kb. 5000 kalóriaértékû iszonyat édes sütit, és kirúgtunk a hámból két teával. Mellettünk holland turisták bort kértek, a pincér döbbent arcától eszembe jutott a trabzoni elsõ napi sõrrendelésem és jót röhögtünk velük együtt. Aztàn voltunk még vallásoskönyvet áruló boltban, ahol az árus a Koránból énekelt nekünk és megvitattuk a palesztin izraeli konfliktust, meg nekem még egy eltévedés is belefért, de a Gábor hamar megtalálta a hazautat. Most megpróbálunk az üvöltés, autóturáztatàs és a franc tudja még, milyen eredetû zajok közepette aludni egy rövidet. Szerintem sikerülni fog.