7/02/2011

Hajókirándulás

Hajózás lett mégis belőle. Az úgy volt, hogy óvatosan reggelizett a Gábor, vártunk kicsit, és miután nem volt nyoma hasmarsnak, elindultunk mégis hajókálni. Tettük ezt azért is, mert a hajón ugye folyamatosan ott van a vécé, míg az utcán bolyongva nem mindig találni, főleg nem tisztát. Először a helyi erők hajóira gondoltunk, de aztán befizettünk egy turistahajóra, mert az elvitt egészen a Fekete tengerig, és mi azt is látni akartuk. Végre nemcsak egy kék kacskaringó a térképen számunkra a Boszporusz csatorna. Én eddig csak Cengelköy-ig jutottam el két éve. Szép nagy nosztalgia (értd: avitt, kopott, de kényelmes) hajónk volt kevés utassal, tehát lehetett látni, fotózni, bámulni mindenfelé. Miután a majdnem feketetengeri helyen kiszálltunk, vettünk pár csacskaságot és beültünk egy macskás vendéglőbe halat enni. Jó volt a kaja, a maradék ízlett a macskáknak, csak a végén elég gáz volt egy csomó követelőző macskaszempár kereszttüzében falatozni. Utána a hajó ugyanazokkal a cikkcakkokkal európai oldal, ázsiai oldal váltakozásával visszahúzott Eminönübe.  Ekkor már fél 7 volt, merthogy a hosszú útra fizettünk be.








 (István, ez egy olyan múzeum, hogy megnyalnád mind a 10 ujjadat. És mecsoda időszaki kiállítás van mellette!)  






Eminönü adja magát a tekintetben, hogy itt a szpájszbazár, a fúszerek, de minden más cucc kisebb, de a nagybazárnál hangulatosabb piaca. Vettünk az Eszternek törökmogyorót, magunknak öriásdiót és visszaballagtunk Sultanahmetbe a kedvenc teázónkba. Ott már nem is kellett mondani, a fickó kérdezte, hogy ugye, két csáj (tea) jöhet. Jöhetett, meg egy kis rizspuding, mert azt még az otthoni törökéttermekben megkedveltem. Ja, Ági, vettünk neked dolmakészítő (guaranga duwali vagy hogyan hívják az arabok) berendezést a fúszerbazár mögött a vasedényboltban. Az a ciki, hogy műanyagból van, remélem, nem törik össze az úton. A teázóból éppen indulni készültünk, mikor monszuneső érkezett. Utcai helyen voltunk, de ez ott nem gond, mert azonnal akkora ernyőt húztak ki, hogy kétoldalt tetőt képezett, középen, ami leesett, ment rögtön az utca közepén végigfutó kis árokba. Tudnak a törökök utcát építeni, de láttuk, hogy burkolni is. Nem olyanok, mint a pécsi vállalkozócég, amelyik az Eu kultfőváros program felének letelte után vonult le a helyszínről, és a burkolatot időtlen időkig nem volt képes megcsinálni. Itt, mióta vagyunk, jelentős útszakaszt köveztek fel a szemünk láttára, és úgy, hogy nem kellett várni, hogy rá lehessen lépni. Azonnal készre csinálták az utat, nem mozdultak el a kövek, mint Pécsen.
Egy mexikói-texasi párossal és egy újzélandi házaspárral cseverészve vártuk az eső végét. Az újzélandi rögtön rájött, hogy magyarok vagyunk, mert az ő szülei is magyarok. Csak a hangzást ismerte fel, meg talán pár szót, mert nem beszél magyarul a fickó. Az volt az érdekes, hogy mindkét páros a helyi szokásoknak megfelelően vízipipázott és közben backgammon nevű fából készül helyes társasjátékkal játszott, amit a pincérektől lehetett kérni. Mi nem csatlakoztunk ehhez a népi játékhoz, mert egyrészt utáljuk a füstöt, másrészt nem ismerjük a játékszabályokat, na meg a játék hossza a végtelenig tartó egyenesen ábrázolható, ezért nem lett túl szimpatikus. Látszólag ma kevés dolog történt, de azok annál érdekesebbek, hisz van-e annál izgalmasabb, mint a hasítás a hullámzó tengeren? (Van, de mindegy is.)



7/01/2011

Akvárium, terüljterülj és ima a Kék Mecsetben

Röviden a fenti három dologgal foglalhatók össze a mai történések - Abdullahnak, török barátunknak köszönhetően, aki eljött a messzi Bartinból, hogy velünk találkozzon. Elképesztő volt a vendéglátás, amiben részünk volt. Először is kivonatoztunk Floriya-ba, amelynek közelében van Európa legnagyobb tengeri akváriuma, egy igen jó kiállítás. Nemcsak parasztvakítás, mint az akváriumok többsége, hanem oktatási központnak is kiváló, tele gyerekeket oktató és foglalkoztató holmikkal. Mikroszkópok számítógéppel összekötve a kis lények tanulmányozására, érintőképernyős, interaktív szemléltetőanyagok, játékok, és az egyes területek atmoszférájának igen jó bemutatása. A trópusi esőerdő-részben óriásfautánzatok, de tökéletesen adják a feelinget, állati nagy pára és hőmérséklet, a sarkvidék tengereit bemutató résznél jéghegyimitáció valódi jégből és a hatalmas akvárium minden oldalról, alulról is nézhető. Lehet itt is fogdosni persze ráját.

barátunk, Abdullah, akinek a napot köszönhetjük


Az akvárium után hatalmas kajálás következett egy anatóliai tradícionális étteremben. Salátahegyeket, kebabokat, padlizsánt, mindenféle finom szószt, ekmeket - de itt pitaszerű változatban - kell elképzelni. A főételt kenüffe, azaz knaffa követte - amit már Jordániában és Izraelben is eléggé bírtam - de most talán még finomabb volt, és ami tetézte az élményt, mindezt fagyival hozták. Nyámmmm...
Ittunk habos ayvart is, amit a Gábornak nem kellett volna, mert sajnos azóta jópárszor felfosott tőle az égig. Reméljük sikeres a Coca colás fojtás, és reggelre minden rendben lesz. Ha nem, akkor jönnek a jól bevált indiai szerek.
Kaja után visszamentünk Sultanahmetbe, és Abdullahhal tartottunk a Kék Mecsetbe, ahova turistákat éppen nem engedtek be, mert ima következett. Mi viszont mentünk befelé, mivel mi nem turisták voltunk, hanem Abdullah barátai. Gábor előtte előadta a wudu szertartást, ami itt nem egy egzotikus vallási műsor, hanem a rituális bemosakodás ima előtt.


Gábort itt mindenki helyi erőnek nézi, Ali babázza, szóval a mecsetben sem szólt be neki senki, mikor előrement Abdullahhal imádkozni. Én addig hátul voltam a női szakaszban. Igyekeztem úgy tenni, ahogy a többiek, meg elbújni a kendőmben, mert szemben egy nő figyelte folyamatosan a társaságot. Le-fel keltem, hajlongtam velük, tök érdekes volt az egész. Tulajdonképpen ez így egy közösségi élményt adó dolog úgy, hogy közben mindenki megtartja az identitását, nem oldódik fel a tömegben. Először azt hittem, hogy de, pedig nem is. Az iszlám nagyon demokratikus vallás. Ima közben mindenki egyenlő, és nagyon szimpatikus az is, hogy nem antropomorfizál, Allah nem egy szakállas öregember. És a környezet, a hangok együtt nem semmi hatást keltenek. Értem én, hogy sok követője van az iszlámnak, én azonban továbbra sem váltam muszlimmá. A Gábornak nagy élmény volt a közös ima a férfiakkal a mihráb előtt, de ezt biztos meg fogja írni.
Ahogy kinézhettem, hááát, szerencse, hogy nem láttam magamat. Kaptam egy derékra szerelhető ruhafélét, hogy ne nadrágban virítsak, meg feltettem egy direkt erre a célra vett kendőt, ami a vörös és narancs árnyalataival eléggé feltűnő volt így is. A még eléggé dagadt bokámnak nem tett igazán jót a mutatvány, de azért megérte, elvégre nem játszhatom el minden nap a muszlim asszony szerepét. Főleg nem a Kék Mecsetben.
Ima után gyors búcsút kellett venni Abdullahtól, mert ment vissza hamarosan a busza és még a szüleihez is be akart ugrani, mi meg a vécére igyekeztünk, mert addigra hatott Gábornál az éttermi ayvar, amit szerintem helyi ivóvízzel csináltak.
Az esti program a jól bevált séta volt, villamossal Kabatasig, onnan funnikülarral (siklóval) fel a Taksim térre, majd a főutcán végigrombolva a Galatáig és onnan le a hídhoz, a hídon át a halasokhoz és, de itt álljunk meg. A hídon egy cipőpucoló eljátszotta a jól bevált kisded játékot, az elhagytam a kefémet, de a rendes turista utánam hozza én meg hálából megtisztítom a csukáját, majd horrorpénzt kérek érte. Na, besikerül ez a fazonnak, mert utánavittük  a kefét (hátha tényleg elhagyta ugye) erre ő dzsentlemenezett bennünket és hálálkodott, a Gábort lealibabázta és már tisztogatta is a szandálját. Én mondtam, hogy ne tegye, de a Gábor sajnos ezt élvezte. Nem értem, mi jó abban, ha valakinek a rendes lábbelijét összetaknyolják gyanús eredetű zsírral - naná, hogy az enyémet nem hagytam. Közben már kezdte a csávó, hogy a gyereke milyen beteg, és a végén  jótett helyében jót várj-alapon horrorárat kért. Én pedig el kezdtem rondán nézni, úgyhogy azért visszaadott végül. Kértem a Gábort, hogy Ok, most megvolt ez az élmény, de legközelebb, ha újabb ilyen csávó próbálkozik, nem engedjen csuszmákolni, különben  számolnia kell azzal, hogy agresszív leszek.
Nem bírom a kéregetést, az átvágást, a szemét lehúzást, ezektől nagyon modortalanná válok egy tizedmásodperc alatt.
Összeségében azért nagyon jó nap volt ez, és remélem, hogy holnap nem alakulunk át krankenhaussá. Ha mégis gond lesz, akkor megoldjuk a dolgot, nem kell aggódni. Gábornak még vigyázni kell a helyi kajával, mert nincs még taplóból a gyomra, mint nekem.
Holnap szerintem hajózunk tényleg, mert az idő is egyre javul, Mondjuk ma sem esett, csak borult volt néha. Kellemes kirándulóidő volt.
Majd még lesz több kép és szerintem videó is, de lehet, hogy otthonról, mert elég lassú a net.


6/30/2011

Ma is jó nap volt

Ma is jó nap volt, pedig kicsit esett és nem is mindig sütött a nap. Reggel canceleztük a hajókirándulást, mert nem akartunk esőben zötykölődni a tengeren. Közben török barátunk is bejelentkezett, úgyhogy holnap ő lesz a gájd. Európa legnagyobb tropicáriumába visz bennünket, meg gondolom, még mindenfelé. Most mégsem rakok fel további képeket (eredetileg videót is akartam), mert korán itt lesz értünk és addigra már reggelizni is kell.
Szóval ma Archeológiai Múzeum volt először. Jó nagy gyűjtemény, de messze nem olyan döbbenetes, mint a modern kiállítások. Azért jó volt látni az Istar kapu oroszlánjait és egyéb állatait. Hiába, a b bilóniai Istar kaut ma Berlinben és itt lehet megnézni, nem az eredeti helyén. Talán ezért Irakba nem is mennék el. Rengeteg görög és római emléket láttunk még, olyan volt az egész, mintha az akkori Isztambult láttuk volna. A görög és a római szobrok közötti brutális különbség jól tanulmányozható, elég egy görög meg egy római vádlira néhzni. A görög kicsi és arányos, a rőmai nagy lafa, és ordít róla valami priminitívség.   
A múzeum után végigjártuk a mecseteket (Bejazit, Szujemán, New Mosque. A végén megint hétágra sütött a nap. A mászkálást egy kikötői halevés zárta le, ill. nem is, mert benéztünk egy érdekes cipőboltba. A  végén  jött a halevés, majd  újabb mászkálás némi cipővásárlással, és a végeláthatatlan netezés következett be. Majd tényleg teszek fel képeket, de annyi minden van, hogy elmegy az idő...


És pár fotó még: 









6/29/2011

Back to Istanbul


Mikor megérkeztünk és rájöttünk, hogy Isztambulon belül hol vagyunk, már nagyon könnyű volt hazamászni, ill. régi hotelünkbe, a Sindbádba. Szerencse, hogy mindent leíratok, ha intézek valamit. Most is jól jött ez, mert egy új - kedves, ámde agyhalott - lány jött dolgozni a hostelbe, akinek fogalma sem volt, hogy én már kifizettem egy plusz szállást, tehát csak négyet kell. De mutattam a főnöke írását és erre OK lett minden. Meg is kaptuk a legjobb szobát ,amihez kis erkély is tartozik. Ott írtam eddig, csak most bejöttem, mert lemerültem (mármint az akkumulátor). Az új csaj - nemzetközi kapcsolatok szakon egyetemista! - nem tud számolni, nem ment neki, hogy 4X39. A koreai főnök jött kiszámolni, hogy mennyi az annyi, mert messziről hallotta, hogy a csaj hülyeséget mond nekünk. Nem barmolta le, ezért enyhítem a koreai minősítését ősbunkóparaszttukkóállatról primitívsötétdeazértnemakkoraszemétre. A szállásunk tele van koreaiakkal és koreai szövegekkel. De hát érthető, hogy ők a törzsközönség. Azért a legjobb szobánk most nekünk van. 
A tervek szerint a Modern Művészeti Múzeumban kezdtünk  http://www.istanbulmodern.org/en/f_index.html
Ki gondolta volna, hogy kb. akkora múzeum ez, mint a Tate Gallery: Arról nem is beszélve, hogy mellette - egy raktárépületben (maga a múzeum is raktár volt) vagy egy másik döbbenet nagy kiállítás a zsír új anyagokból. Elképesztő a képek zömének minősége. Szinte mindegyik remek munka, és nagyjából 90%-a totál beteg. Eleinte kicsit kacagtunk a szürreál képeken, aztán meg hahotáztunk, na de mikor lementünk a pincébe, és ott megnéztünk pár videóinstallációt, azt mondtuk, hogy ilyen már nincs. Annyira nyers és súlyos,  no meg totál szokatlan árbározásaik vannak, hogy megettük a hajunkat. A videók - rengeteg van belőlük - egy része sajnos elég hosszú, és így képtelenség a múzeumot egy nap alatt á-tól z-ig végignézni. Mi már csak azért sem tudtuk volna az összes filmet végégnézni, mert marha álmosak voltunk, na meg vödörlábúak. Mindenkinek csak ajánlani tudom a modern múzeumot! 
A múzeumozás után azonnal ettünk volna valamiit, mert ekkora kiállítárra nem számítva, a végém már arra kellett koncentrálni, hogy ne együk le a vászonról a festéket. No, azért persze nem mindengyikről, mert volt itt minden, pl. agyműtét bemutatása óriáskivetítőn, mindenféle horrorisztikus történetet feldolgozó videó, egészen beteg de nem érdektelen festmények. Azért csak végigjártuk az egészet. Utána siklóval irány a Taksim tér, onnak az isztambul Váci utva (kicsit nagyobb és látogatottabb, mint a pesti) és a Galata torony, a Föld legrégebbi világítótornya. A Gábor -felfüggesztve tériszonyát - még fotókat is csinált a városról. Persze, volt is miről. A tormyozás után lemásztunk vissza át a Galata hídon, Sultanahmetbe. Igazából olcsó és jó teázóhelyet éa cukrászdát kerestünk. A végén megállapítottuk, hogy az elsőnapi helynél nincs jobb, úgyhogy maradtunk ennél. Ja, mikor megérkeztünk és miundent elrendeztünk ugyancsak itt hívtuk meg magunkat egy óriásepres, bombasztikus kehelyre. Tehát az lett, hogy hullafáradtan hazaestünk és én azóta a teraszon vertem a gépet =most már nem, mert lemerült). Nagyon frusztráló látni, hogy 100 fölött van az olvasatlan levelek száma, a legtöbb spam, de akkor is, mire végignézem, beleőszülök. 
Na, tényleg rakok fel pár fotót majd a reggelinél, mert már alig látok.
Holnap hajózás van betervezve, meglátjuk milyen szerencsével...
Na, majd ide is rakok pár képet, de az igazi válogatás otthon fog bekövetkezni.


"Ugrifüles" akcióban (mint mindig)


teljes ellátás...

6/28/2011

Kirándulás 2.

Már Isztambulból folytatom a blogolást, mert közben éjszakai busszal visszaérkeztünk székhelyünkre, a nagy, de mégis kicsi, átlátható és bejárható Isztambulba. Az először kissé tapló recepciós vagy inkább kisfőnök a Gábort megölelte mint régi barátot, hiába ezt teszi a Gábor keleties fazonja. Na, de visszakanyarodnék inkább Göremébe. Második kirándulónapunkon megint, angol útitársunkkal együtt - aki által szerencsére felismerjük a jobbára hongkongiakból, koreaiakból, kantoniakból és japánokból álló csoportunkat - a szállásunk által kínált vörös túrát választottuk. Kényelmes ez így, mivel a szállásról visznek, egészen jó busszal, és nem kell vacakolni helyi járatokkal, amik talán nincsenek is. Először is megnéztünk a nyitott vagy hogyan nevezzem múzeumot, pont azt, amit az első nap láttunk. Azért nem bántam, hogy újra bementünk, mert így a guiddal, akinek kár volt mondani, hogy nem először vagyunk ott, mert ettől tök zavarban volt, szóval így végighallgathattuk, hogy miket adnak elő a turisztoknak. Végül is, a fickó egész normális volt, mondjuk, lerítt róla, hogy nem nagyon bírja a kereszténységet, de ez nálam nem hátrány, igaz, előny sem. Egy csomó dolgot azért nem mutatott meg, csak a főbb látványosságokra ugrott és sajnos bőszen vigyázott arra, hogy ne fotózzunk, mert az tilos. Pedig az angollal az volt a megbeszélt tervünk, hogy fotózgatunk olyan helyeken, ahol múltkor nem sikerült. Merthogy ő is volt már ott a túra előtt. Mindketten szétfotóztuk magunkat a tilos helyeken, viszont a Sötét templomban, a különfizetős főmutatványban egyikünk se tudott csattogtatni, mert az őr egyfolytában bent volt. Na, mondtuk is a gájdnak, hogy tartsa már szóval a jóembert, míg mi dolgozunk, de csak nem akart kötélnek állni a csávó, pedig éreztettük vele szerintem, hogy ezért valamit neki is csengetünk. De nem, mert ez az ő hazája, és ilyet ő nem csinál, különben is, a vaku károsítja a freskókat. Hiába hajtogattuk, hogy nem használunk vakut, a filmfelvevővel meg főleg nem, és hogy az ő kis elemlámpája, na az aztán károsít, nem ám a mi fényképezőgépünk, szóval csak nem volt hajlandó együttműködni (nem is kapott jattot szegény). A kis görögkeleti kápolnácskák a sziklában különben helyesek, de nekem a primitív, gyerekrajzszerű festések tetszettek, meg a festetlen üregek, hiába, én már csak ilyen vagyok. Ha emberábrázolás, akkor legyen bamba, de a legjobb, ha nincs, azt nem lehet elszúrni.
Utána különböző völgyeket nézegettünk felülről, némelyiket alulról is, ill. a szintjére gurulva. Párhoz fel is másztunk kicsit, Tündérkémények, Napóleon kalapja, teve, meg a fene tudja még miféle neveket viseltek ezek az üledékes kőzetre rakódott bazaltba maródott és féligmeddig a szél által elhordott kupacok. A bazaltsapkák mindenesetre nagyon impozáns hatást keltenek és az egész olyan szürreál valahogy. Nekem mindenesetre nagyon bejön. Volt a programban svédasztalos terülterülj óriászabálással, négyszeri sütizéssel, kerámiaműhelynézéssel (senki nem vett semmit) és borkóstolással (úgyszintén nem, mivel elég szar volt a fehér és a vörösbor is). De ha már benne volt a programban, hát akkor megkóstoltuk a borokat. Annyira nem szenvedtünk tőle. Közben kezdtük felismerni az útitársakat, addig csak az angolt figyeltük, hogy ne hagyjuk el a csoportot. Érdekes ez az angol, mert  a kerámiaműhelyben azt mondta magáról,  hogy Indonéziából jött. Kiderült, hogy 15 éve Jáván dolgozik egy bankban. Nem lehet olyan rossz a sora, mert március óta utazgat, és még fog is, mert ezután Indiába megy, Bombaybe és Goára és csak utána húz vissza Jávára. Szerencsés csávó. Göremében aztán bevásároltunk mindenféle hasznavehető és rendkívül érdekes ajándékot, és az esti Metro busszal húztunk vissza Isztambulva. Ezúttal az ülésben kistévénk volt, úgyhogy láttuk, hogy míg nem voltunk Isztambulban, addig páran széttüntették magukat, esett rengeteget az eső, de mire visszaértünk, ennek nyoma sem volt. Ill. a tüntetők kis csoportja Beyoglu főutcáján jó hangosan végigment, de ennyi volt, semmi harc. Merthogy naná, hogy megint beléjük botlottunk. Ha otthon lennék, holnap én is demonstráción vennék részt, részleges útlezáráson, amit a Független Rendőrszakszervezet szervez a Munka törvénykönyvének tervezett módosítása ellen. Innen is kívánom, hogy jó sokan ott legyenek és érjen el eredményt az akció.
A török buszokra visszatérve, hát sokkal jobbak, mint a magyarok, sőt mint a magyarok által vett török buszok. Ezek tiszták, kényelmesek, van rajtuk személyzet, aki italt-ételt osztogat (apróságokat, de jó az egy hosszabb úton). A tegnapi kiskampó, akit ugrifülesnek hívtunk, le-föl rohangált, osztogatott, szedegetett, és reggel, míg az utasok aludtak, mindenkinek a fülhallgatózsinórját artisztikusan feltekerte, kipakolt-bepakolt. szóval, mint egy kis kobold, úgy serénykedett és közben rejtélyesen mosolygott. Lefotóztam, úgyhogy ide fog kerülni. Sajnos egy helyen, már Isztambulban át kellett szállnunk egy sötét bunkó által vezetett kisbuszba, amelyik Aksarayba vitt bennünket, és még szerencse, hogy többen akartuk kiszedni a csomagjainkat hátul,. mert a busz egyszer csak elindult és a tömeg ordítozott a sofőrnek, hogy álljon meg. A csomagtartó tetejét is én feszegettem fel, mert tojtak odajönni segíteni. A többi busznál ilyet nem az utasok csináltak, hanem az utaskísérők. De hát a mi kis koboldunk már nem volt ott. Pedig milyen muris volt, ahogy beöltözött a munkára. Felvett a sötét nadrágjához és világos ingéhez egy fekete csokornyakkendőt és mellényt, olyan komornyikosat és végig abban feszített.
Na, de még egy mondat erejéig vissza Kappadókiába, a különös sziklák és a lovak hazájába, szóval nem bántuk meg, hogy ott jártunk már csak azért sem, mert a Gábor állóképessége a kirándulások alatt megtriplázódott.







6/26/2011

Kirándulás 1.

Ma a zöld jelzésű kiránduláson voltunk. Göreme eleve szép, hát még ha a környezetének minden érdekességét is odatolják az ember alá... Reggel ócska égett rántottás reggeli, majd shuttle busz, és irány a buszpályaudvar. Nem mintha gyalog messze lenne, de ha egyszer levisznek... Megérkezett guidunk, egy helyi fószer,egész értelmes, jól érthető szimpla angolt tol, amit kb. 1000 szóval is érteni lehet. Az útitársaink között egy csomó keleti arc van, szerencsére két európai is, különben az életben nem találnánk ki, hogy melyik a csoportunk. De egy szőke angol faszi meg egy ki tudja milyen nemzetiségű hosszúpuska kölyök által felismerhető a csapat. Mi voltunk a "gyros" csoport. Ti. elnevezik errefelé a csoportokat, hogy könnyebb legyen utánuk orditozni, ha valaki nem volna meg. A sok koreai, kínai és ki tudja milyen nevet úgysem tudná a guide megjegyezni. Nasszóval, beszálltunk egy kisbuszba és egész nap kb. 250 km-t utaztunk, közben meg-megálltunk. Első komolyabb megállónk (merthogy a kilátás miatt Göreme környékén többször megálltunk) a legnagyobb földalatti város volt. Gondolom, nagyjából mindenkit ide hoznak, aki errefelé túrázik. Minden pécsi, így mi is bőven tudjuk, hogy a törökök mániája a földalatti városépítés. Pécs alá is többszintes járatokat       ástak. Itt 5 emeletes a járat, van vagy 200 földalatti város, amelyeket járatok kötnek össze. Ezekben aztán minden van, ami a túléléshez kell, konyhák, templomok, még a hulláknak is külön szoba, hogy ameddig nem távozik az ellenség, és lent kell lenni, addig eltárolják őket. Jó is lehetett... Mély lyukakat fúrtak a közlekedőfolyosóra, és mikor bejött az ellenség, felszedték ezekről a rácsokat és a sötétben jól agyonszurkálták őket. Láttunk kerek, malomkőszerű ajtókat is, olyanokat, mint amilyenek Jézus sírjánál voltak. Ezeken középen lyuk, és ha jött az ellenség elgurígatni a kőajtót, középen szintén tudták őket szúrkálni. A gyülekezőterem közepén a régészek egyes csoportjai szerint keresztre feszítő hely volt, mások szerint ide csak birkákat akasztottak. Szóval, gyilkos egy bagázs volt ez. Az egyik útitársunk megkérdezte, hogy a sötétben hogy a fenébe látták, hogy kiket szurkálnak. Hát, erre nem volt válasz. Szerintem akkor csak annyi történhetett, hogy bocs, így járt szegény, baráti tűzben (kard által) hunyt el. Hát istenem, van ez így.
A lépcsőket, amelyek nem voltak kevesen, a Gábor egész jól bírta, meg a gyaloglást is. A tegnapi, kissé brutálra sikeredett kirándulás megedzette. A következő nagyobb kaland egy kanyonban történő séta volt. Hát valami állati szép hely ez az Ihlara völgy. Kb. 5 km-t tettünk meg, majd helyben fogott halat tettünk a fejünkbe. Már önmagában ezért megérte a kirándulás. Utána egy következő eszméletlen helyre másztunk, Selime-ben. Kőbe vésett város ez gyakorlatilag, kissé magasan és impozánsan. De majd a képek beszélnek. Már feltöltöttem őket ide a gépre, csak be kéne párat másolni. A programban szerepelt még a galamb völgy (galambokat tartottak a kis résekben, amiket a sziklába vágtak). A galamb volt a postás, a tojása a freskók fixálója, és maga az állat nem a temetőben, hanem a tányérban végezte. Elvittek bennünket egy ónixüzembe is,  ahol jól megláttuk, hogy hogyan készülnek a tárgyak, csiszolás, polírozás után tukmálás következett kevés eredménnyel. Mikor visszaértünk, én még kikönyörögtem, hogy menjünk már el a Love valleybe, megnézni a vicces alakú sziklákat, mert tegnap rájöttem, hogy a félrevezető táblához képest merre kellett volna menni. Na, ez ma sikerült is, lesznek is képek mindjárt, ha csak ki nem rúgnak innen. Veszéleyesen kezd a hülye filmnek vége lenni, amit itt néznek a háziak, márpedig a wifi nem megy át a méteres kőfalon. Merthogy mi egy kőbuckába vésett szobában lakunk ugye, ahogy azt akartuk is. Ezek a szobák kissé nedvesek, de nem büdösek, csak éppen alig szárad meg a cucc, ezért nem itt kell nagymosást csinálni. A gyaloglás után kiadós vacsora következett be. Teljesen mindegy, hogy mit rendel itt az ember, mert mlinden állati finom. A helyi szokásnak megfelelő, agyagköcsögben főtt kebab meg egy csoda. A teák és a kávék is állatiak (én az utóbbinak csak az illatát érzem sajna). Holnap megyünk a kisebb túrára, mert este megyünk vissza Isztambulba éjszakai vonattal. Nem alszom bucira a fejemet itt sem, de hát minek is azt.