9/11/2010

videó


Na, itt az első videó, amit nagy nehezen sikerült feltöltenem 
(köszönet Klapanciusznak, a Belváros, Budapest blog szerkesztőjének

A jelenet a tamangok földjén, Nepálban konkrétan itt:


 játszódik. Buddha barátnénk nagymamája ekkor éppen 49 napja halt meg, (Pont annyi ideje, ahány napig Buddha meditált anno a fa alatt, amelynek megvilágosodás lett a vége). Ekkor a család meghívott 25 lámát és nagyjából az egész falut (meg bennünket is), és többnapos evés-ivás végén, a lámák éjjel fél 2-kor el kezdtek táncolni a filmen látható maszkos helyi arcokkal együtt egészen reggel 6-ig kisebb szünetekkel. A blogban, a Mudi bejegyzésben leírtam a részleteket: azaz itt.

8/26/2010

Fotók

Fontolva haladva - sok az egyéb meló - rakosgatom fel a fotókat a blogba. Jelentem: egyelőre Srinagarnál tartok. Addig is Zsuzsa fotói itt (elég horror vagyok rajtuk): http://picasaweb.google.hu/susanborbely

8/23/2010

Vihar Ladakban: Egy szemtanú beszámolója

Vihar Ladakban: Egy szemtanú beszámolója

2010. augusztus 19./Phayul/WTN/TibetPress

2010. augusztus 13./Ladak/Leh
Jelenleg Leh-ből írok, ahol az áradás és a földcsuszamlás egyetlen éjszaka alatt leírhatatlan pusztítást okozott Ladak földjén. Ugyan a média megpróbálta vissza adni a pusztítás mértékét, mégis lehetetlenség felfogni és megbecsülni az óriási károkat. Nem maradt egy falu, egy város, amelyet ne érintette volna a katasztrófa. A halottak számát több mint ezer főre becsülik. Felmérhetetlen, hogy mekkora károkat okozott az áradás a jövőre nézve. Ez valami olyan borzalom, amit én még soha sehol nem láttam és nem az, amire számítottam akkor, amikor eldöntöttem, hogy nyáron életemben először ide utazok.


Nekem, aki több éve a tibeti emberek szabadságáért harcolok, az egy hónapos ladaki utamigazi izgalmakkal kecsegtetett. Soha nem találkoztam olyan szabad tibeti közösséggel útjaimsorán, akik legalább egyszer ne ismerték volna meg a megszállás és a száműzetés kínjait. Pedig Nepált széleskörűen bejártam, voltam Tibetben 1989-ben, és elidőztem Dharmszalában is. A tibeti tartózkodásomat súlyosan korlátozták. Soha nem beszélhettem nyíltan tibeti emberekkel és nem szállhattam meg otthonaikban. És mint ahogy minden látogatónak nekem is feltűnt a megszállás hatása. Már abban az időben is átjárta az embereket a félelem. Ugyan a gazdaság virágzik, de az elnyomó hatalom évekre otthagyta a lábnyomát.


A száműzetésben élők, akik a szabad világ más területein élvezik a szabad mozgást és szólás szabadságot, nem szabadulhatnak attól az állandóan bennük tomboló érzéstől, hogy nekik otthon, Tibetben a helyük. Ami elsőre feltűnt Ladakban, a sok  ajándék-bolton és az indiai katonai  jelenléten kívül, hogy az itt élő emberek nem féltek, ellentétben más tibeti területeken. Ahogy felfedeztem a kis falukat, a fehérlő hegyek karjaiban idillikusan zöldellő völgyeket, úgy találtam, hogy a tibeti emberek itt igazán önmaguk lehetnek.
Ez valódi szabadság, ami minden embernek jár! Mégis hogy lehetséges az, hogy a Tibetben élő embereknek nem? Ladakba érkezésem után ellátogattam a 4300 méter magasan megbújó  kristály tiszta türkiz fényű tóhoz, Pangong Tso-hoz. Amint áthaladtam a magas Chang La átjárón, tudtam, hogy mind földrajzilag mind kulturálisan Tibet földjére érkeztem. Nomád sátraktarkították a folyó völgyeket, ahol lovak és jakok legelésztek. A ruhák színei jellegzetesen tibetiek voltak.


Az emberek a ladaki és a tibeti nyelvet beszélik, de zömmel a tibetit, ahogy haladunk kelet fele. Ahogy a keskeny folyót szemléltem, mely elválasztja a szabad és a megszállott területeket önkéntelenül is a határok természetén gondolkoztam. Mi az az önkényes vonal, amely elvágja a szabadságot? Vajon a folyó tudja-e, hol ér véget India és hol kezdődik Kína? Changthang se nem indiai se nem kínai. Changthang kulturálisan, történelmileg és földrajzilag száz százalékosan tibeti!


Pangkongból Leh-be vissza térve valami szokatlant találtam.  Már egy ideje esett az eső, pedig ezen a vidéken nem szokott. Ladak egy teljesen száraz sivatag, ahol a növények sem tudnak igazán megélni és a  folyóvölgyek is csak a Himalája hóolvadásából nyerik nedvességüket. Az indiai szubkontinentális éghajlat monszunjainak a rengeteg Leh-ben található hegy állja útját. Ezen a vidéken a kiadós esőt még csak hírből sem ismerik - ahogy egy helyi lakos fogalmazott. "Ilyen még sosem történt, ez a globális felmelegedés."
Augusztus 5-e volt és én egy csoport indiai utazóval vacsoráztam, egy építésszel, egy filmrendezővel és az ő barátaikkal, akikkel előző nap ismerkedtem össze. A KC's étteremben ültünk és a hindu mitológiáról és a kilencvenes évek zenéiről beszélgettünk. Ahogy elmerültünk a Shiva és a többi teljesen kiszámíthatatlan istenség történeteiben hirtelen az ez idáig csak szemerkélő eső zuhataggá vált.


A vihar egy órán át tartott, villámokkal, jégesővel egy lélegzetvételnyi szünet nem hagyva. Épp Shiva életéről és csodás cselekedeteiről beszélgettünk, amikor az égzengés nekikezdett. A hangja olyan volt, mintha milliónyi csapágy verődött volna fémre és a fénye, mintha széthasította volna az eget. Elképzelhetetlen vihar volt. Egy órába sem telt, és Ladak földje örökre megváltozott. Ez a hatalmas ország elmozdult. A Himalája hegyláncairól megindult lefele, a völgyek felé az áradat. Itt minden falu találkozik a folyóvölgyhöz, így amikor a hegyek omlásnak  indultak, betemették az alattuk élő embereket.


Másnap reggel hallottam, hogy egy "kis probléma" van a buszállomással. Belső hangtól vezérelve, magamhoz ragadtam a kamerámat és felkerekedtem. A busz állomás teljesen eltűnt.
A mocsár és kőtömegek hatalmas áradata elborította Leh központi részét, házakat, boltokat szétzúzva. Buszok, mint játékszerek hevertek szanaszét épületekhez csapódva, szétlapítva kicsavarodva, elképesztő alakzatokban. A földomlás kiterjedt egészen a völgyig több mint két mérfölddel mélyebbre, ahol mindent elpusztított. Az iskolaudvart több mint 8 lábnyira mocsár fedte, felpuffadt tehenek hevertek mindenütt, csak egy magányos zavart szamár barangolt a romok között, sárral borítva csendesen, szomorúan bégetve. Láttam emberi testeket, szanaszét álló végtagokkal, amint a bulldózerek kiemelték  őket a törmelékek és a mocsár alól. Az első nap miközben segítettem az embereknek kiásni a házaikat, és eltávolítani atörmelékeket az épületekről, megérkezett a hír, hogy ugyanilyen pusztítás végzettShabu-ban, Phyang-ban, Shey-ben és Neemu-ban, Choglamsar-ban is, ahol a tibeti menekülttábor is megsemmisült. A hírek hallatán az emberek megremegtek. Ehhez fogható még soha az életben nem történt velük. Ezen az éjszakán 1000 rémült ember gyűlt össze  magasan, a hegyfokra épített Shanti sztúpában, hogy még a legsötétebb éjszaka közepette is tibeti asszonyok népdalokat énekeljenek. Egy izraeli turista gitározott, míg az "Om mani padme hum" és "Country Road" melodikus mormolása csillapította a vészterhes éjszaka sajgó sebeit. A következő négy napban ott segítettem, ahol csak tudtam. Segítettem kiásni a kórházat és két nap alatt sikerült az egész földszintet megtisztítanunk, amely elsőre elképzelhetetlen vállalkozásnak tűnt.


Másnap Choglamsarba utaztam, ahol egy másik sár és kő áradat hihetetlen pusztítást okozott. Amint ezeket a sorokat írom még mindig legalább 500 elveszett ember után kutatnak Choglamsar-ban. Megtaláltam a rokonaim barátait, akik teával és keksszel kínáltak. Kiástam egy férfi összeomlott házát,egy órán át a törmelékek között csákányozva, egy picike kis bádogdobozt keresve. A dobozt feltárva előkerült a becses érték: egy fotóalbum, melynek elejébe az "édes emlékek" felirat volt belevésve. Ekkor már sok mindent megéltem. Láttam halott női és gyermek testeket, láttam, amint emberek eszüket vesztve siratják halottaikat. De ez az esemény valahogy mégis más volt. Segíteni ennek a szerencsétlen embernek, akinek az otthonát mocsár és törmelékek alkották, megtalálni az "édes emlékek" könyvecskéjét...megindított. Sírva fakadtam. Tegnap Phzangba mentem és nem sokon múlt, hogy a pusztítás éjszakáját nem ott töltöttem. Phyang bepillantást engedett az univerzum eme hihetetlen erejébe. A falu egyik része érintetlen volt, békésnek mondható. tehenek kószáltak, békésen legelészve és a földek a nap fényében fürödtek. A másik része pedig...teljesen eltűnt. Semmi sem maradt belőle. Sem a házakból, sem a farmokból...családokból. Az egész területet magába nyelt egy 30 lábnyiiszap és kőhalom. Ahogy a testek után kutattunk, ásva a sárban, törmelékekben felmerült a kérdés: hogy lehetséges az, hogy a vihar megkímélt egyes házakat, míg másokat rommá döntött? Vajon miért maradtam Leh-ben azon az ominózus éjszakán? Milyen hatalmas erők vetik el a sors kockáját? Egy óra alatt minden megváltozhat, egy óra alatt emberek élete, jövője dőlhet össze mindörökre. Ladak turista paradicsom, ahol a falvak hihetetlen fejlődének indultak  az elmúlt 10 év során. Most minden elveszett.


Nem győzöm hangsúlyozni a katasztrófa méreteit. Az embereknek újra kell építeniük és elölről kell kezdeniük mindent, ami nagyon-nagyon hosszú ideig fog tartani. Amikor ilyen szerencsétlenség történik egy buddhista földön akkor az ember elgondolkodik az események karmáján. A tibeti emberek karmáján, akik most jobban szenvednek mint az elmúlt 60 év alatt, akiknek most mindene oda veszett. És végül a saját karmámon, amely szabad utazóként egy szabad tibeti földre hozott váratlanul épp a katasztrófa idejében, hogy segítsem a tibeti embereket ott, ahol csak tudom. Ez az én karmám és ezt a karmát megtiszteltetéssel vállalom.
Josh Schrei

8/18/2010

Pallavit és Pankaj fotói

Indiai utitársaink fotókkal jelentkeztek (köztük pár esküvői képpel):














Ladakh-i helyzet

Nagyon szörnyű hírek jönnek Ladakhból. Ha kicsit eltoltuk volna az időpontokat, ezekbe mind belefuthattunk volna:

8/09/2010

Fotók - egyelőre csak a Picasa-n

Lassan haladok a fotókkal, mert itt vannak a videók is, ugye, amikhez ráadásul még nem is értek. Na, abba is hagytam az önképzést, és el kezdtem feltölteni a fotókat - egyelőre ömlesztve - a picasara, konkrétan ide:
http://picasaweb.google.hu/nagyerzsi
Azért persze rakom fel a szövegbe is a fotókat, de addig is talán élvezhető ez a nyers fotóömlesztés.
Régebbi fotók még itt is vannak: http://picasaweb.google.hu/erzsebetnagy.nagy

8/04/2010

Már itthonról...

Basszus, alig tudok írni a magyar billentyűzeten, úgyy elszoktam tőle. Nemrég ertünk haza. A lakás olyan, mintha kisebb földrengés lett volna, mindenhol kupacokban gyanús dolgok, és én meg koszosan, büdösen kicsit leültem pihenni, mert a kipakolás és szortírozás nem tartozik a kedvelt időtölteseim közé.
Az utolsó napról írok még röviden, aztán holnapra már tervezem a képek kiválogatását és felpakolását, na meg tervezek egy praktikus ismereteket összegyűjtő poszotot is
Az utolsó nap méltó zárása volt az eddigi történetnek. Reggel összepakoltunk, beraktuk a cuccunkat a csomagmegőrzőbe, és vágtattunk a királyi palotába meg a fekvő Buddhához. Nem minden arany, ami fénylik, de tény, hogy nagyon impozáns az egész epületegyüttes még akkor is, ha egy kicsit túl van lihegve benne a diszítés, na meg a Buddha is elég elrajzolt. De erről is is inkább majd képeket rakok fel, amelyek remélem, mutatják, hogy milyen elképesztő mértékű és léptékű dolgokról van szó mindent tekintetben. A minden tekintethez hozzátartozik az öltözködésre vonatkozó döbbenetes műsor is. Egy táblán primitív, de nagyon szemléletes rajzon bemutatják, hogy mi mindenben nem lehet bemenni a palotába, úgy mint rövidgatyában, átlátszó ruhában, ujjatlan ingben, de hogy még az se volt jó, hogy az ujjatlan felsőre az ember sálat terített, az elég példátlan. Ez még a legortodoxabb pópáknak is jó volt, de nem ám a thai királyi palotában. Itt tilos még az eltakart ujjatlan cucc is. Akinek nem megfelelő a ruházata, kap nagyon ronda vackokat, undorító inget, gusztustalan hosszú lapszoknyát és gatyát, de darabonként 200 bath depositot kell érte fizetni a nem kevésbé borsos, 350 bathos belépőjegyen túl. Tehát aki túl pucérnak minősül az őrük számára, durván fizet. Na, a Zsuzsa is így választhatott magának egy csini kis nájloninget világossárgában, hogy abban aszalja végig magát a nagy palotai bejárásban.
A bejáratnál megszólított bennünket egy fickó magyarul, bár némi akcentussal. Nem Magyarorszűgról jön, csak beszél magyarul. Izraelben lakik vagy 20 éve (saccolt életkora alapján gyerekkorában került oda), Raanana városban, pont ahova mentünk tavaly, mikor meglátogattuk Alfe Menasheban lakó barátainkat. Na, ezt említettem is neki, mire még barátságosabb lett (naná, azzal, aki tudja, hogy létezik ilyen kis telep Izraelben, mint Alfe Menashe) Mikor azt is bedobtam, hogy nemcsak Izraelben voltunk, hanem kb. két hétig Jordániában is, látszott a szemén a döbbenet. Kérdezte is, hogy, és milyen volt Jordániában. "Szuper", mondtam, és ezzel letudtuk a kérdést.

code dress a királyi palotában

Zsuzsa az illedelmes ingben 

És most pár kép a királyi palotáról:





lehetett szerzetesekkel együtt fényképezkedni


a királyi palotának jó neve van: Barom Piman Hall

bonsai-hegyek



iskolások egyenpólóban

ima esztétikus kellékekkel





Angkor Wat makettje a királyi palotában

a Barom Piman Hall őre 







a Ramajana thai változata




Mikor kijöttünk a palotából, rögtön támadott egy zsivány taxis, aki lazán behazudta, hogy a fekvő Buddhás hely már bezárt, menjünk inkább velünk egy ingyen tuktukos bevásárlásra, hogy kaphassanak benzinkuponokat. De mi már tudtuk, hogy ez duma, az összes taxis és besegítő társaik, a magukat sgítőkész idegennek kiadó egyének, mind börtönbevaló szemét gazemberek, és elhessegettük őket. Helyettük inkább a velünk együtt az egyetem művészeti kara előtt gyorsétkező egyetemistákat kérdezgettük, akik le is rajzolt nekünk, hogy merre kell menni. Két sarkot kellett kben, de vagy minket néztek ilyen hülyének, vagy ők voltak kiss lelassultak, mert ezt még le is razolták a jegyetfüzetükbe, Úgyhogy immár tudomáyosan tévedhettünk el, de mégsem ezt történt, mert meglett a buddhás templom, és persze, hogy nem volt zárva. Nagyon érdekes ez a megalomán állami buddhizmus Nyugat-Tibet után. Valahogy az egész kicsit túl cukorkás, de tény, hogy nagyon izléses a lótuszvirágos-füstölős-meditálós istentisztelet. Azért azon kicsit elgondolkoztam, hogy vajon a mindig hazudozós gengszter taxisok is olyan áhitattal imádkozgatnak, mint ahogy láttuk a helyiek előadásában? Ha igen, akkor vajon miket mormolhatnak magukban ("Ó Avalokitesvara Boddhisattva, adj nekünk minél több átvágnivaló sápadtarcút...")
Fázisképek a fekvő Buddháról:







pénzáldozat a fekvő Buddha templomban




Bangkok az Aranyhegyről

a szállásunk melletti elfekvőben 

WC a vasútállomáson (lehúzója nincs, a vízben lévő edénnyel kell leönteni)

ugyanez guggolós stílusban

Jól elmászkálódtunk, no meg az 53-as ingyenbusz is elég későn jött és lassan haladt a dugóban, úgyhogy arra maradt csak idő, hogy bemenjünk egy utolsó nagy fagyikehelyre, na hova is, hát a Swensensbe, majd pedig egy pohár sörre az egyik elfekvőbe. Utána a buszos maffiának adtuk át magunkat, és végül többünkkel együtt bevagoníroztak bennünket egy airport minibuszba és röpültünk az utópisztikus csupafém, üveg és tükör és mozgólépcső, mozgójárda óriásreptérre. A reptér nagysága ellenére teljesen átlátható, és könnyedén ment a becsekkolás és az összes rohadt ellenőrzés, ami a repülést megelőzi. Az azért fura volt, hogy csakúgy, ahogy kambóbol kifelé jövete is, most is a mellkasunkra csaptak egy matricát, ezúttal turkish-est. Nem értem, hogy is képzelik ezek a primitívek, hogy egysyer nem kapnak valakitől egy marha nagy pofont, hogy minek is nyúlkálnak ilyen helyekre.
A repülőn most is kiváló volt az ellátás, és nemcsak a kaja volt rendben, hanem a volt sok választható film, zene és ostoba játék a hosszú repülőutat feldobandó. Én sufi zenét és arab grove-ot hallgattam a tűrhető fajtából. Próbálkoztam filmekkel is, de mindet elég nyálnak ítéltem. Végül egy alapfokú francia nyelvleckével sűlyosbított nagyon sötét kis játékkal altattam el magam. Istanbulban aztán vártunk vagy hat órát. Győztük magunkra locsolni a sok drága parfümöt (szagunk alapján ránkfért) meg átnézni az értelmetlen árukat kínáló boltokat, de ólomlábakon járt az idő. Hasonlóképpen járt 40 pécsi gyerek is, akik Sanghajból érkeztek, ahol kórusolimpián vettek részt ezüst minősítéssel a végén. Szóval, voltak ismerős kollégák Istanbulban. A rövid repülőút után már felgyorsultak az események, (Gabiknak, köszi, hogy kijöttek) és egyszercsak hazaértünik. Nem könnyű feldolgozni, ami az elmúlt másfél hónapban történt, de igyekszem, és most már nem annyira írni róla, hanem minden bejegyzéshez a képeket hozzárendelni. Ezzel is egész jól el fogok egerészni, már előre látom.

király ellátás a repülőn

nagy programválaszték kivehető távkapcsolóval 

sajnos itt már mentünk haza.